A nemzeti neobolsevizmus keletre tekint

„Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon keressem-e a nemzeti együttműködés rendszerének történelmi előképét, vagy inkább azt higgyem, hogy itt és most valami egyedi működésnek vagyunk tanúi. Vizsgálódásom nyomán aztán nyilvánvaló párhuzamokat fedeztem fel Slobodan Milosevic Jugoszláviájával és Vladimír Meciar Szlovákiájával. Ezek a nemzeti együttműködéshez megtévesztésig hasonló rendszerek ugyanis már megtörténtek a fent említett országokkal, amelyekben az egykori bolsevista állampárti elit sajátos nacionalizmussal állított maga mögé széles tömegeket. Azt hittem, hogy legalább ezt megúsztuk, hiszen Magyarországon az állampárt a rendszerváltás pillanatában egyáltalán nem volt sem nacionalista, sem oroszbarát – sőt megkérdőjelezhetetlenül européer és atlantista volt –, így mi nem tapasztaltuk meg, milyen végtelenül népszerű és veszedelmes a posztkommunista társadalmakban az államszocializmus iránti széles körű nosztalgiát a nemzeti mítoszok újraírásával vegyíteni. Úgy tűnik azonban, a történelem sajátos logikája arra tanít minket, hogy ezeket a tévedéseket lehetetlen elkerülni.

A legfőbb analógia, hogy mindhárom esetben konzervatív pártokról van szó – csakhogy nem a szó klasszikus értékkonzervatív értelmében: nem Churchill, Adenauer vagy De Gaulle konzervativizmusára kell itt gondolni, hanem a Homo kádárikusz sajátos nosztalgiájára régen volt fiatalsága után, amikor még volt tisztelet a fiatalokban, amikor még nem szólt minden a szexről meg a drogozásról, amikor még mindenkinek munkát adott az állam, és amikor az úttörők tizenkét pontja meg az Ablak című tévétörmelék még kifogástalan életvezetési útmutatónak tűnt. Ehhez a szigorú, jól szabályozott világhoz képest széles tömegek számára értelmezhetetlen és élhetetlen a szabadság közege, ahol nem visz el a rendőr, ha ellenvéleményed van, ahol nem üldöz az állam, ha azonos neműekkel közösülsz, és ahol nap mint nap ezer bizonytalansággal meg kiszámíthatatlansággal kell szembesülnöd ahhoz képest, amilyen rendezett volt az élet a legvidámabb barakkban.

Miközben Meciar sajátos háborút viselt a magyarokkal és a liberálisokkal szemben, Milosevic pedig még inkább az etnikai konfliktus szításában utazott, addig Orbán Viktor rendszere a hagyományos szekértábor-logika mentén tüzeli egymás ellen a két kulturális és politikai kurzus híveit – így lesznek baloldali civilekből a Háttérhatalom ügynökei, akik el akarják pusztítani a magyar államiságot. A polgárháború kulisszái mögött azonban érdekes módon még a gazdasági elit korábban ellenérdekelt felei közt is széles körű kiegyezést és jól szervezett együttműködést tapasztalunk. Valamennyi egykori szocialista és szabad demokrata oligarcha helyet foglalhat Orbán asztalánál: gond nélkül telepszik ide akár Csányi Sándor, akár Kóka János, akár Leisztinger Tamás. A haveri kapitalizmussal egyik rendszernek sem volt gondja, az elszámoltatás – vagy akár csak az oligarchák megregulázása – soha fel sem merült. A polgárháborús gyűlölködés a köznépnek van fenntartva, a társadalmi hierarchia csúcsa így maximalizálja a profitot: a hideg polgárháborúnak ez a színjátéka leplezi az ország módszeres lerablását.

A fent említett politikai közösségek joggal érezhették magukat centrális erőknek: rendszereik stabilitásának betontalapzata mindvégig az volt, hogy a tőlük jobbra és balra elhelyezkedő ellenzéki pártok sokkal jobban gyűlölték egymást, mint amennyire ellenezték a kormányzat tevékenységét. Vojislav Seselj vajda politikai szerepvállalása révén Milosevicnek egyáltalán nem kellett nyugatos ellenzékével számolnia – így Jugoszlávia ellenállás nélkül zuhant a háborúba. A szlovákok nagy szerencséje és Meciar személyes tragédiája az volt, hogy rendszerének ellensúlya, a magyargyűlölő Ján Slota nem volt képes betölteni azt a funkciót, amit Orbán – talán ezért is – már két szereplőnek osztott le: Vona Gábornak és Gyurcsány Ferencnek. Szlovákia ma gazdagabb és erősebb ország, mint hazánk: fizetőeszközük az euró, a felvidéki emberek pedig havonta átlagosan háromszázezer forint feletti jövedelmet visznek haza.

Mindhárom nacionalizmusnak közös vonása, hogy előszeretettel konfrontálódik az angolszász világgal és annak dekadens liberalizmusával. Ezek a rezsimek tehát nem pusztán nacionalisták, de kifejezetten ellenségesek a nyugati intézményekkel és értékekkel szemben, ebből következően pedig bizakodó tekintettel orientálódnak az orosz birodalom felé. Csakhogy míg ennek Szerbiában és Szlovákiában a pánszláv testvériségből fakadó érzelmi megalapozottsága van, addig Orbán Viktor Vlagyimir Putyin iránt tanúsított barátsága a magyar államiság ezeréves tradíciójával ellenkezik. Géza fejedelem és István király választott Róma és Bizánc között, amihez a hazai elit békeidőben – ha épp nem állt az ország idegen megszállás alatt – mindig is igyekezett tartani magát.

A nemzeti együttműködés rendszerének lelki alapjaival nem érdemes háborút vívni – túl mélyen nevelték bele ebbe a társadalomba az államszocializmus évtizedeiben a Nyugat gyűlöletét. Hiába lepleződik le lépten-nyomon, hogy mennyire nem konzervatív Orbán elitjének kultúrpolitikája, személyes életvitele vagy az írott joghoz való viszonya, nincs Magyarországon olyan széles konzervatív polgári bázis, amely elfordulna tőlük. A gazdasági elitből sem érkezhet senki, hogy új helyzetet teremtsen – mint Olaszországban Silvio Berlusconi –, hisz azzal megtörtént a kiegyezés. A nemzeti együttműködés rendszerét legfeljebb egy középre húzódó Jobbik vagy egy visszavonuló Gyurcsány állíthatná kihívás elé. Vlagyimir Putyinnal formálódó szövetsége mögött Orbán Viktornak az a történelmi megfigyelése áll, hogy aki az elmúlt kétszáz évben orosz szuronyokra alapozta hatalmát a Kárpát-medencében, az évtizedeken át stabilan uralkodott – bármilyen rossz világ jött is a közemberekre.

S még ez az értelmezési keret is lötyög, míg rá nem mutatunk, hogy a jogállamot a Gyurcsány Ferenc vezette baloldal döntötte meg Magyarországon – ők álmodták elsőként a Kárpát-medencébe a Gazprom legvidámabb barakkját. Gyurcsány rombolta le a harmadik magyar köztársaságot, hogy Orbán Viktor annak hűlt helyén felépítse a nemzeti együttműködés rendszerét. Magyarország tizenkét éven át Csehországgal és Lengyelországgal versengett azért, hogy a régió vezető gazdasági ereje legyen – a rendszerváltást követő tizenkét évben nemcsak jobban éltünk, de szabadabban is. A szárnyalás 2002-ben végleg megszakadt. Tizenöt éve folyamatos a romlás – és ez nem pusztán a nemzeti együttműködés rendszerének bűne, hanem mindazoké a parlamenti pártoké, amelyek az elmúlt tizenöt évben működéséhez így vagy úgy asszisztáltak.”