Egy kis háború

„Donald Trump a minap még egy Fehér Házban ülő bolond viccfigura volt az emberiség egyik fele számára. Most hirtelen őt ünnepli a liberális establishment. Hogy miért? Mert ledobott pár bombát. Ha Trump okos, tanul ebből – és még több bombát dob le. A jövőben sem a kommentátoroknak, sem a politikusoknak nem szabad csodálkozniuk, ha a világ egyre inkább belesodródik a háborúba. Hiszen ők azok, akik még mindig tesznek azért, hogy a háború legyen az, amitől férfi lesz a férfi.

Ez lenne a nagy kiegyezés? Tényleg úgy néz ki, mintha egymásra talált volna Donald Trump és a liberálisnak nevezett nyilvánosság. Ötvenkilenc Tomahawk volt csak az ára – ez valami hülye fegyver Amerika végtelen fegyverarzenáljából, ami még Trump legkeményebb kritikusai szívét is ellágyítja. »Jól tette Donald Trump« – dicsért a Spiegel. A Süddeutsche Zeitung hirtelen megállapítja, hogy »legalább azt el kell ismerni, hogy Trump ösztönei a helyén vannak«. A New York Times pedig egyenesen ünnepli Trumpot a Szíriára mért támadásáért: »A szíve jött előbb« – írták egy később azért megváltoztatott címben. A lap szerint ez egy fordulatot jelent Trump elnökségében. Csak hogy emlékezzenek: igen, ez a Trump-féle »Fake News NYT, very sad« New York Times.

El lehet képzelni, hogyan táncolja most magát keresztül-kasul az Ovális Irodán Donald Trump, megvariálva kicsit a régi Dinah-Washington-számot: »What a difference a war makes...« Egy kicsike háború, és máris másképp néz ki minden. Holott a Szíriára mért bombatámadás katonailag értelmetlen volt. Jogilag pedig egész egyszerűen bűn. Ezek a bombák most a politikacsinálás eszközei voltak. Hogy a háború a politika folytatása lenne, csak éppen más eszközökkel – ez a háború azon régi definíciója, amit meghaladottnak véltünk. Tévesen.

(...)

Nyilvánvalóan a részvét is ösztönöz a cselekvésre, az, ami mindig valami újra igerelve arra vár, hogy kitárazzon végre. A mi részvétünket már annyi halott gyermek fotója felizgatta, hogy egyre jobban kezdett kínzóvá, kibírhatatlanná válni. Ez a háború egy nagy gerjedelemhez vezet, ami végre kielégülést követel. »Valamit most már aztán tényleg tenni kell« – mondják ilyenkor. Mondhatni, protopolitikus mondat ez. Trump, a hangulatpolitikus pedig felismerte mindezt. Ebben áll az ő ösztöne. Tudta jól, hogy végre mi is lőni akarunk, kilőni a rakétáinkat, élvezni az általunk okozott robbanásokat. Az az 59 Tomahawk a lelkiismeretünk 59 orgazmusa volt.

Trump megadta, amire vágytunk. És mi is neki. Megbánjuk ezt még. Ez az ember nárcisztikus. Az ilyenek mindent megtesznek azért, hogy kivívják környezetük elismerését. Ha elgondolkodunk azon, mennyi elismerés érkezett Trump felé a Szíriára kilőtt bombák miatt, lehet azzal számolni, hogy a jövőben még többet fog bombázni. Ezzel az egyetlen pozitívum, amit ennek az embernek az elnöksége talán hozhatott volna – hogy az Egyesült Államok leáll azzal, hogy katonai jelenlétével még kevésbé biztonságossá teszi a bolygót –, is szertefoszlott.”