Menczer egy úrifiú, nem is önazonos ez az ordibálás
Szóval továbbra is méltatlannak tartom, de elismerem, hogy kommunikációs szempontból ügyes volt.
A kiábrándulás azonban igenis erő. Szemben a rettegéssel. Míg utóbbi az erőset még erősebbé teszi, előbbi kikezd, megbont, erodál. Az Orbán Viktor előtti miniszterelnökök sokat tudnának mesélni erről – és eljön majd az az idő is, amikor neki magának sem lesz más teendője. Végső soron ezt nevezzük történelemnek.
„Urbán László közgazdász válasza arra az indexes kérdésre, hogy mit várt a 2010-es Fidesz-győzelemtől: »Azt gondoltam akkoriban sokakkal együtt, hogy nem lesz szükség ilyen komoly rezsimváltásra. Abban bíztunk, hogy az a korrekció, ami a Medgyessy- és Gyurcsány-korszak vitathatatlan katasztrófája után a Bajnai-kormánnyal elkezdődött, folytatódhat anélkül, hogy egy alapjaiban új rezsim jöjjön létre.« Urbánt ismerjük, tudjuk róla, hogy ott volt a Fideszben és közelében a kezdetektől, 1998-ban az első Orbán-kormány pénzügyminiszter-jelöltjeként is emlegették. Látszólag okkal vetődik fel tehát, hogy szerinte 2010-ben megvolt-e még a lehetőség Orbán Viktor személyiségében, hogy ne központosított-illiberális irányba forduljon. »Így utólag lehet okosnak lenni. Orbán politikai ellenfelei szimpla félelemből ezt a kimenetet már akkoriban is kivetítették. Én viszont nem gondolom, hogy ami itt történt, az szükségképpen az ő személyiségéből következett« – mondja a közgazdász.
Érdemes elolvasni az egész interjút. Nemcsak a Fideszről, a miniszterelnökről, a magyar gazdaság és az egész ország állapotáról tanulhatunk belőle sokat, hanem arról is, hogy miként gondolkodnak mostanában a konzervatív értelmiség legjavának végletesen-véglegesen kiábrándult szereplői. Urbán László egyébként tagja annak az Eötvös József Csoportnak, amelyről Chikán Attila és Sólyom László révén szoktunk hallani, és amellyel hírbe hozták a nolimpiás népszavazási kezdeményezés nyomán észrevehetővé lett Momentum Mozgalmat is. Ez az írás azonban nem a kurzuson kívülre szorult jobbosok bújairól-bajairól és a – talán – lehetséges alternatívák sanszairól szól. Inkább arról, hogy hiába nem feltétlenül releváns kérdés a »mi lett volna, ha« a politikában, eljátszanunk vele nem káros. Még a jövő dilemmáinak megértésében is segíthet. Akkor is, ha a hatalom rendszerint azoké lesz, akik képesek uralni a pillanatot. Mármint folytatólagosan.
Utólag valóban könnyű okosnak lenni, kérkedni az ilyesfajta okossággal viszont minimum vitatható. Bizonyára sok nyájas olvasó emlékszik arra, hogy a Medgyessy- és a Gyurcsány-korszak katasztrófája idején – a helyzet fokozódásával párhuzamosan – egyre nőtt azok tábora, akik zsigerileg kívánták pokolra az egész bukott pereputtyot. Ennek a gyarapodó tömegnek közel sem kellett orbánistának lennie ahhoz, hogy megoldást lásson a Fideszben. 2010 előtt erősebb volt a protesthangulat, mint bármikor, erősebb az 1994-esnél is. Az első kétharmadot nem elképzeléseinek, terveinek, programjának köszönhetően szerezte meg Orbán Viktor. Az a kétharmad nem a győztes sikere volt. Az a kétharmad a vesztes büntetése volt. Azt a kétharmadot kifejezetten Gyurcsány Ferencnek köszönhettük – és annak, hogy az alternatíva létezett, és látható volt.
A hét évvel ezelőtti választáskor a liberálisok és szabadelvűek mezőnye lényegében kettészakadt. Egyfelől tízezrek húzták be az ikszet Orbán Viktor és a Fidesz neve mellé a szavazólapokon, másfelől a radikálisabbjaik már akkor tartottak tőle, hogy az elsöprő Fidesz-diadal bajt hozhat rájuk. Lesz ennek böjtje, ismételgették, és tűrték, amennyire bírták, hogy bérrettegőknek titulálja őket a tartalmatlan-reménytelen gyurcsányizmusból kiábrándult sokaság. Ők azok, akik ezt a kimenetet, amelyben élünk, félelemből már akkoriban kivetítették.
Igazuk volt? Tényleg mindig a legrosszabbra kell számítani? Csakis úgy nem érhet bennünket meglepetés? Akkor sem cserélnék velük, ha így lenne. Hiszen aki nem drámát és rezsimet várt, az legalább addig sem érezte magát nyomorultul, és addig sem rettegett, amíg várakozott. És ez úgy is megéri, ha mélyebb utána a csalódottság.
A személyiség szerepe a történelemben nem elhanyagolható, de mindent ráterhelni túlzás. Azt is mondjuk sokszor, hogy Orbán Viktor fő erénye, hogy lépésekkel a többiek előtt jár. Ám ez sem jelentheti, hogy minden döntése hosszú távú társadalomátalakító tervek alapján születne. Vagy hogy a személyiségéből fakadna. Eleve elrendeltséget, mozdíthatatlan meghatározottságot vélelmezni éppúgy felszínesség, mint pszichologizálni mindenáron. A politikában helyzetek vannak, a megválaszolt kérdések újabb kérdéseket szülnek. A legfontosabb a következő: a politika nem az okoskodás, hanem a döntések terepe. A döntéseket a hatalom megszerzése és megtartása érdekében kell meghozni. Hatalom híján döntések sincsenek.
Minden, ami ezen túl vagy innen van, mellékes. Persze nem vitás: ezt a képletet is lehet félelmetesnek látni.
A kiábrándulás azonban igenis erő. Szemben a rettegéssel. Míg utóbbi az erőset még erősebbé teszi, előbbi kikezd, megbont, erodál. Az Orbán Viktor előtti miniszterelnökök sokat tudnának mesélni erről – és eljön majd az az idő is, amikor neki magának sem lesz más teendője. Végső soron ezt nevezzük történelemnek.”