Európai integráció: utak és tévutak

„Nagy örömmel olvastam azokat a vitacikkeket, amelyek az Európai Unió jövőjével foglalkoztak. Megítélésem szerint három kérdésben kellene állást foglalni: milyen eredményeket ért el az EU; hol állt meg az előrehaladás vonata; az unió milyen további fejlődése lenne kívánatos, és mi hogyan tudunk ehhez alkalmazkodni.

Nehéz lenne tagadni, hogy az európai integrációs fejlődés nagy sikereket hozott egészen a nyolcvanas évek elejéig. Nemcsak azért, mert abban egyetértés volt a nemzetállamok között, hogy meg kell csinálni a vámuniót, a gazdasági jellegű közös politikákat és a belső piacot, hanem azért is, mert akkoriban ez valóban előrelépést jelentett egy szétaprózódott, nemzetállami alapú európai fejlődéshez képest. Ráadásul mindez még nem érintette a vesztfáliai béke óta kialakult nemzetállami rendszer szuverenitásának alapjait, sőt áttételesen erősítette őket. A másik előnye az volt, hogy olyan országok fogtak össze, amelyek az azt megelőző száz évben többször kerültek szembe egymással, és ami a legfontosabb volt: megközelítőleg azonos gazdasági örökséggel, demokratikus rendszerrel és fejlettségi kategóriával rendelkeztek.

Problémát az okozott, hogy még a nyolcvanas években egyszerre nyomult előre két irányban az integráció, amihez az unió most is ragaszkodik. Egyrészt bővülni akart, de ezzel megszűnt a homogenitása – már ami az azonos fejlettségi kategóriába tartozó országokat illeti –, és ezt a mai napig nem tudta kezelni. Másrészt mélyülni is akart, amivel viszont összeütközésbe került az előbbi folyamatból származó diverzitása. Ráadásul a német–francia tandem kompromisszumainak eredményeként a maastrichti rendszert valósították meg, vagyis egy alapvetően versenyszemléletű, az erősebbeket előnyben részesítő modellt, megfelelő erejű kiegyensúlyozó mechanizmus nélkül. A közös költségvetési koncentráció megmaradt az uniós nemzeti jövedelem egy százalékának nagyságrendjében, ami még az amerikai szövetségi helyzethez képest is összehasonlíthatatlanul alacsony. Nem természetes folyamat során haladtak előre az integrációs körökkel, vagyis a belső piac további erősítése helyett és mellett nem a már természetesen kialakult német márkaövezetet alakították át először euróövezetté. Ráadásul nem szakmai filozófia, hanem politikai döntések alapján kezdték el bővíteni a 2008-as válságig a schengeni övezetet és az eurózónát. Természetes folyamatként tekintettek a keleti irányú bővítésre, ahol nemcsak a kommunizmusból kitörő országok szellemi-gazdasági reintegrációja jelentett kihívást, hanem a rájuk jellemző tőkehiány és technikai lemaradás is.

Maastrichtban megalkották az eurózónába való belépés feltételeit is, de ezzel csak azt érték el, hogy a tagállamok még jobban befelé forduljanak a nemzeti költségvetési kiadásaik megkövetelt kontrollja miatt. Ezért a felzárkózási igénnyel és szükséggel belépő országok jóval kisebb nettó transzferrel számolhattak a közös kasszából, mint korábban dél-európai elődeik. Mivel a nemzeti költségvetési fegyelemre hivatkozva a gazdagabb országok nem kívánták emelni a koncentrált közös költségvetés mértékét, az maradt az uniós nemzeti jövedelem egy százalékának nagyságrendjében 2004 után is. Erre jött rá Maastrichtban a neoliberálisnak mondott szerződés, továbbá az, hogy megengedték az Egyesült Királyságnak, hogy válogasson a mélyülő integráció új területeit illetően – opt-out (kimaradás) –, vagyis már akkor szerződésbe foglalták a két sebességet (még ha a fősodorhoz London természetesen később is csatlakozhatott volna). Margaret Thatcher már korábban bevezette a »vissza akarom kapni a pénzemet« filozófiát, ami végleg eltérítette a kontinenst egy elvi alapú és technikai jellegű költségvetési politikától – mindenki annyit fizet be, amennyit a közös szabályok alapján kell – az alkudozások és a belpolitikai indíttatású észszerűtlen megegyezések irányába.

Mindezt tetézték azzal, hogy az unió bővítése is politikai alapon kezdett folytatódni – már a görögöket sem javasolta európai közösségi tagnak előzetes véleményében az Európai Bizottság, de ezt felülírták a kormányok. E folyamat betetőzéseként nem felkészültségi alapon, hanem politikai megfontolásból alapították meg a schengeni zónát: nyilvánvaló volt, hogy a szárazföldi schengeni határkapcsolat nélküli és ellenőrizhetetlen partszakaszokkal rendelkező Görögország bizonyos helyzetekben nem tudja garantálni a saját és a többiek biztonságát. De talán ennél is nagyobb hiba volt a márkaövezet helyett mindenkivel elkezdeni a kilencvenes évek végén az euróövezet működését, beleértve nemcsak a görögöket, de a többi déli tagországot is, amelyek nem tudják nélkülözni a leértékelést mint versenyképességi eszközt, és nem tudták igazán teljesíteni a csatlakozási feltételeket sem. Így nemcsak kiegyenlítő és segítő uniós költségvetés nincs a tagállamok mögött, hanem esély sincs közös kötvénykibocsátásra a totálisan eltérő felárak miatt – ezért is vetik fel sokan a két euróövezet (északi és déli) gondolatát.

Tehát nem a 2004-ben megkezdődött keleti irányú bővítés volt az első politikai alapú terjeszkedés, bár igaz, hogy olyan, az átlaghoz képest alacsony fejlettségi szinttel, mint amivel 2007-ben Románia és Bulgária rendelkezett, még nem lépett be tagállam. Az is igaz, hogy ezen két ország esetében csak a tagsági tárgyalások végéhez közeledve oldották fel a vízumkényszert, és külön ellenőrző mechanizmust vezettek be a jogállamiság és igazságügyi helyzetük monitorozására, ami szintén precedens nélküli, még ha meglepően sok eredményt hozott is. A béke stabilizáló hatása mellett a »józan mohóság« elvesztése oda vezetett, hogy szabadkereskedelmi jellegű nyitásra késztettek olyan balkáni és posztszovjet államokat is, amelyeknek nincs belátható időn belüli tagsági ígéretük, vagyis kiszolgáltatják magukat az erősebb félnek anélkül, hogy ezért cserébe a más kultúrából érkező »családtagoknak« járó gazdasági védelmet kapnának.

A teljesen eltérő modellek alapján van, aki migránsokkal oldaná meg a munkaerőhiányt, van, aki ideiglenes munkavállalókkal. Van, ahol megfelelő a saját reprodukció, máshol nem – így nem lehet előrelépni a közös migrációs politika terén sem, nincs a vesztfáliai modell alapján működő EU-ban (ahol minden politikust nemzeti alapon választanak meg, még az EP-képviselőket is) közös nevező erre a jelentős problémára. Nem sikerült túllépni a nemzetállami felfogáson abban a kérdésben sem, hogyan oldjuk meg saját fegyveres fellépésünket a határvédelemtől kezdve a tényleges katonai műveletekig és abban a NATO gyakorlati szerepéig.

Ezekre a nagy strukturális kihívásokra kell koncentrálnia a kontinens elitjének.”