Európai integráció: utak és tévutak

2017. április 21. 19:30

Nem szakmai filozófia, hanem politikai döntések alapján kezdték el bővíteni a 2008-as válságig a schengeni övezetet és az eurózónát.

2017. április 21. 19:30
Becsey Zsolt
Magyar Nemzet

„Nagy örömmel olvastam azokat a vitacikkeket, amelyek az Európai Unió jövőjével foglalkoztak. Megítélésem szerint három kérdésben kellene állást foglalni: milyen eredményeket ért el az EU; hol állt meg az előrehaladás vonata; az unió milyen további fejlődése lenne kívánatos, és mi hogyan tudunk ehhez alkalmazkodni.

Nehéz lenne tagadni, hogy az európai integrációs fejlődés nagy sikereket hozott egészen a nyolcvanas évek elejéig. Nemcsak azért, mert abban egyetértés volt a nemzetállamok között, hogy meg kell csinálni a vámuniót, a gazdasági jellegű közös politikákat és a belső piacot, hanem azért is, mert akkoriban ez valóban előrelépést jelentett egy szétaprózódott, nemzetállami alapú európai fejlődéshez képest. Ráadásul mindez még nem érintette a vesztfáliai béke óta kialakult nemzetállami rendszer szuverenitásának alapjait, sőt áttételesen erősítette őket. A másik előnye az volt, hogy olyan országok fogtak össze, amelyek az azt megelőző száz évben többször kerültek szembe egymással, és ami a legfontosabb volt: megközelítőleg azonos gazdasági örökséggel, demokratikus rendszerrel és fejlettségi kategóriával rendelkeztek.

Problémát az okozott, hogy még a nyolcvanas években egyszerre nyomult előre két irányban az integráció, amihez az unió most is ragaszkodik. Egyrészt bővülni akart, de ezzel megszűnt a homogenitása – már ami az azonos fejlettségi kategóriába tartozó országokat illeti –, és ezt a mai napig nem tudta kezelni. Másrészt mélyülni is akart, amivel viszont összeütközésbe került az előbbi folyamatból származó diverzitása. Ráadásul a német–francia tandem kompromisszumainak eredményeként a maastrichti rendszert valósították meg, vagyis egy alapvetően versenyszemléletű, az erősebbeket előnyben részesítő modellt, megfelelő erejű kiegyensúlyozó mechanizmus nélkül. A közös költségvetési koncentráció megmaradt az uniós nemzeti jövedelem egy százalékának nagyságrendjében, ami még az amerikai szövetségi helyzethez képest is összehasonlíthatatlanul alacsony. Nem természetes folyamat során haladtak előre az integrációs körökkel, vagyis a belső piac további erősítése helyett és mellett nem a már természetesen kialakult német márkaövezetet alakították át először euróövezetté. Ráadásul nem szakmai filozófia, hanem politikai döntések alapján kezdték el bővíteni a 2008-as válságig a schengeni övezetet és az eurózónát. Természetes folyamatként tekintettek a keleti irányú bővítésre, ahol nemcsak a kommunizmusból kitörő országok szellemi-gazdasági reintegrációja jelentett kihívást, hanem a rájuk jellemző tőkehiány és technikai lemaradás is.

Maastrichtban megalkották az eurózónába való belépés feltételeit is, de ezzel csak azt érték el, hogy a tagállamok még jobban befelé forduljanak a nemzeti költségvetési kiadásaik megkövetelt kontrollja miatt. Ezért a felzárkózási igénnyel és szükséggel belépő országok jóval kisebb nettó transzferrel számolhattak a közös kasszából, mint korábban dél-európai elődeik. Mivel a nemzeti költségvetési fegyelemre hivatkozva a gazdagabb országok nem kívánták emelni a koncentrált közös költségvetés mértékét, az maradt az uniós nemzeti jövedelem egy százalékának nagyságrendjében 2004 után is. Erre jött rá Maastrichtban a neoliberálisnak mondott szerződés, továbbá az, hogy megengedték az Egyesült Királyságnak, hogy válogasson a mélyülő integráció új területeit illetően – opt-out (kimaradás) –, vagyis már akkor szerződésbe foglalták a két sebességet (még ha a fősodorhoz London természetesen később is csatlakozhatott volna). Margaret Thatcher már korábban bevezette a »vissza akarom kapni a pénzemet« filozófiát, ami végleg eltérítette a kontinenst egy elvi alapú és technikai jellegű költségvetési politikától – mindenki annyit fizet be, amennyit a közös szabályok alapján kell – az alkudozások és a belpolitikai indíttatású észszerűtlen megegyezések irányába.

Mindezt tetézték azzal, hogy az unió bővítése is politikai alapon kezdett folytatódni – már a görögöket sem javasolta európai közösségi tagnak előzetes véleményében az Európai Bizottság, de ezt felülírták a kormányok. E folyamat betetőzéseként nem felkészültségi alapon, hanem politikai megfontolásból alapították meg a schengeni zónát: nyilvánvaló volt, hogy a szárazföldi schengeni határkapcsolat nélküli és ellenőrizhetetlen partszakaszokkal rendelkező Görögország bizonyos helyzetekben nem tudja garantálni a saját és a többiek biztonságát. De talán ennél is nagyobb hiba volt a márkaövezet helyett mindenkivel elkezdeni a kilencvenes évek végén az euróövezet működését, beleértve nemcsak a görögöket, de a többi déli tagországot is, amelyek nem tudják nélkülözni a leértékelést mint versenyképességi eszközt, és nem tudták igazán teljesíteni a csatlakozási feltételeket sem. Így nemcsak kiegyenlítő és segítő uniós költségvetés nincs a tagállamok mögött, hanem esély sincs közös kötvénykibocsátásra a totálisan eltérő felárak miatt – ezért is vetik fel sokan a két euróövezet (északi és déli) gondolatát.

Tehát nem a 2004-ben megkezdődött keleti irányú bővítés volt az első politikai alapú terjeszkedés, bár igaz, hogy olyan, az átlaghoz képest alacsony fejlettségi szinttel, mint amivel 2007-ben Románia és Bulgária rendelkezett, még nem lépett be tagállam. Az is igaz, hogy ezen két ország esetében csak a tagsági tárgyalások végéhez közeledve oldották fel a vízumkényszert, és külön ellenőrző mechanizmust vezettek be a jogállamiság és igazságügyi helyzetük monitorozására, ami szintén precedens nélküli, még ha meglepően sok eredményt hozott is. A béke stabilizáló hatása mellett a »józan mohóság« elvesztése oda vezetett, hogy szabadkereskedelmi jellegű nyitásra késztettek olyan balkáni és posztszovjet államokat is, amelyeknek nincs belátható időn belüli tagsági ígéretük, vagyis kiszolgáltatják magukat az erősebb félnek anélkül, hogy ezért cserébe a más kultúrából érkező »családtagoknak« járó gazdasági védelmet kapnának.

A teljesen eltérő modellek alapján van, aki migránsokkal oldaná meg a munkaerőhiányt, van, aki ideiglenes munkavállalókkal. Van, ahol megfelelő a saját reprodukció, máshol nem – így nem lehet előrelépni a közös migrációs politika terén sem, nincs a vesztfáliai modell alapján működő EU-ban (ahol minden politikust nemzeti alapon választanak meg, még az EP-képviselőket is) közös nevező erre a jelentős problémára. Nem sikerült túllépni a nemzetállami felfogáson abban a kérdésben sem, hogyan oldjuk meg saját fegyveres fellépésünket a határvédelemtől kezdve a tényleges katonai műveletekig és abban a NATO gyakorlati szerepéig.

Ezekre a nagy strukturális kihívásokra kell koncentrálnia a kontinens elitjének.”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 6 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
pollip
2017. április 22. 08:04
Emlékszünk, hogy a belépésért az első opció szerint versenyeztünk, azt mondták, a legjobbakat veszik be, aztán mindent felülírt a gazdasági mohóság, amit politikai döntéssel jóváhagytak. Remekül összefoglalja a cikk a hibákat, ezek több évtizedes baklövések, ezért reménytelennek tartom a kilábalást. Mégsem kellett volna Junckert megválasztani, de Merkelnek szüksége volt egy részeges bábra. Ráadásul nem foglalkozik a cikk a migrációval.
zolizolizoltan
2017. április 21. 23:44
Nagyon jó írás! Becsey rámutat, hogy a keleti országok belépése előtt is sutba vágta az EU a belépés gazdasági feltételei, pl. ez Görögország esetében szembeötlő volt. A gyenge euró-erős euró a gyengék fejlődését gátoló hibái már 2004 előtt megmutatkoztak. Továbbá 2004 előtt már látszott, hogy nem lehetséges integrálni eltérő fejlettségű országokat. Képtelenség ráhúzni a tagországokra egy gazdasági fejlődést segítő közös pénzügyi rendszert és gazdasági követelményrendszert. Ráadásul a németek megakadályozzák, hogy a közös büdzsébe a tagországok a GDP-jük 1%-nál többet tegyenek be. (az USA-ban a tagországok eltérő módon ugyan, de a saját GDP-jük 20-25%-át teszik be!!!!) Tehát a GDP 1%-val nem lehetséges gazdaságilag integrálódni. Ezt a németeknek is tudniuk kell. Akkor tehát mire aspirálnak a németek? Semmiképp sem aspirálhatnak mind a 27 tagállam integrációjára. Két irány lehetséges a németek részéről: 1.) A jelenlegi helyzet fenntartása lehet az egyik szándékuk. Ugyanis nagyon-nagyon kedvező gazdaságilag számukra a jelenlegi EU. Elég ha azt írom, hogy a gyenge euró-erős eurón a saját GDP-jük 7,5%-a áramlik be hozzájuk a fejletlenebb EU tagállamoktól, miközben csak a GDP-jük 1%-át teszik be a közösbe. Van még számtalan előnyük a többiekkel szemben, pl a németeknek nagy export többletük van a fejletlenekkel szemben, miközben minden dél-európai állam külker mérlege negatív!!!! 2.) Másik lehetőség, hogy a németek előszedik a józan belátásukat, nem sanyargatják tovább a fejletlenebb EU országokat és a velük azonos szintű országokkal megalkotják a magországok mini EU-ját. Ez a fejletlenekre is előnyös lenne, feltéve, mondom feltéve, ha nem a németek írják elő a periféria gazdasági szabályzóit. Mert akkor a jelenleginél is rosszabb helyzetbe kerülne a periféria.
Berecskereki
2017. április 21. 20:12
Szerintem téved a szerző amikor azt állítja; "nem a 2004-ben megkezdődött keleti irányú bővítés volt az első politikai alapú terjeszkedés,". Szerintem egyik sem volt politikai alapú terjeszkedés, hanem gazdasági. A fejlett uniós államoknak piacra volt szüksége. Az tapasztalható, hogy a legtöbb csatlakozó országban a privatizációval tönkrement, vagy jobb esetben drasztikusan csökkent a saját fogyasztásra való termelés, amely lehetővé tette a fejlett uniós országok profitnövekedését. Már az 1980-as évek végéig csatlakozott országok esetében is fellelhető ez, de legnagyobb mértékben a 2000-es évekbe. Ugyanez igaz az euró bevezetésére is, amely ugyancsak a fejlett uniós országoknak kedvezett. Elsősorban Németországnak. 1980-as évek végigéig az uniós országok Belgium (alapító tag: 1952/58) Dánia (1973) Egyesült Királyság (1973) Franciaország (alapító tag: 1952/58) Görögország (1981) Hollandia (alapító tag: 1952/58) Horvátország (2013) Írország (1973) Luxemburg (alapító tag: 1952/58) Németország (alapító tag: 1952/58) Olaszország (alapító tag: 1952/58) Portugália (1986) Spanyolország (1986)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!