Kenyeret, CEU-t, cirkuszt!

„Orsós Géza kézfején vigyorog a szvasztika” (Hétköznapi Cslaódások)

Az elmúlt hét Lex CEU-elleni tüntetéseinek többfajta interpretációja is megjelent a hazai médiában. Ezek egyvalamiben mindenképpen azonosak voltak: a tüntetéssorozatot az orbáni politikai berendezkedés vaskeménységű és a kétharmados Alaptörvény által támogatott építményén keletkezett eddigi legerősebb repedésként aposztrofálták, hovatovább rendszerváltó aktusként.

Legalábbis a liberális értelmiség, és legalábbis a liberális értelmiség médiumaiban.

*

Pedig véleményem szerint nem történt más, mint a nyugatbarát, neoliberális burzsoázia (újkeletű terminus technicus-szal élve: elit) hangadóinak rendszerkompatibilis protestálása a keletbarát, magát illiberálisnak nevező burzsoázia politikai gyakorlata ellen. Nem annak felsőoktatással kapcsolatos, előítéleteken és averziókon alapuló koncepciója ellen (a 2011-ben bejelentett 38 milliárdos felsőoktatási költségmegvonás idején Budapest utcái csendesek maradtak), nem a szegényeket elnyomó és kitaszító ideológiája ellen (a közmunkaprogram bevezetésekor, a közoktatási költségelvonások realizálódásakor, az alacsonyan tartott infláció kiváltotta nevetséges egészségügyi és oktatási reálbér-emelkedések bejelentésekor Budapest utcái csendesek maradtak), hanem politikai gyakorlata ellen.

Az ellen a gyakorlat ellen, amely már a vele egy társadalmi státuszban lévő, önmagát a saját maga által uralt csatornákon legalább olyan hatékonysággal reprezentálni tudó politikai ellenféllel (de nem osztályellenséggel!) való egyeztetést sem tartja indokoltnak.

És hiába is próbálnánk ennek az eseménynek valami benső vágyainkból fakadó többletjelentést tulajdonítani, a körúti bajszosszaros bulihangulat makacsul ellenáll ennek az interpretációnak.

A naiv olvasó most talán berzenkedve sorolja elő identitásának mindazokat a jegyeit, amelyek megkülönböztetik őt dichotomikus osztályának az ellentétes oldalára sodródott tagjaitól. Kérem, ne tegye! Hiszen ezek csupán a mesterségesen gerjesztett politikai hisztéria fenntartására szolgáló különbségek, amelyek a fogyasztás tereiben realizálódnak, de annak leglényegét, a fogyasztás struktúráit nem érintik. Ha mindez megváltozna, az azt feltételezné, hogy a dolgozó osztályok fogyasztása minőségileg nem különbözne a felsőbb osztályok, a burzsoázia fogyasztási szokásaitól – ebben az estben valódi emancipáció következne be, ami azonban a munka által fenntartott kizsákmányolás logikájából fakadóan a burzsoázia politikai gyakorlatától idegen, mert osztálystátuszát veszélyeztető idea.

Ugyan hogyan is festene a gyöngyösi cigánysoron a Gucci-táskás, szűknadrágos habonyhasonmás, vagy a rettenetpálinka helyett, mintegy a belvárosi romkocsmák imitációjaként szabolcsi vakolatlan viskója előtt rozéfröccsöt szopogató bölcsészklón? Belegondolni is szörnyű, nem igaz?

*

Az igazság az, hogy a keletbarát és a nyugatbarát burzsoá politikai osztály tagjait sokkal több minden köti össze, mint ami a medializált politikai absztrakció szintjén elválasztja őket.

A Trump-szavazó proli, a Jobbik-szavazó proli, a pitbullos, műbőrkabátos proli, a melósbakancsos, félkörtés proli.

A proli, aki Kárpátia pólót húz, és árpádsávosra cseréli Facebook-profilja borítóképét. A proli, aki Zámbó Jimmyt hallgat, és szavaz az éppen aktuális valóságshowk éppen aktuális üdvöskéire. A proli, aki az opera helyett operettre jár, aki a Youtube-on Solti Károly nótáira keres rá, a Trianon-szindrómás proli, a fél fogával szotyihéjat köpködő proli. A proli, akit a Gucci-táskás miniszterelnöki főtanácsadó saját gyűlöletpolitikája aktoraként használ fel, a proli, aki minden romkocsma mélyén saját rozéfröccsébe meredő szociológiahallgató kedvenc céltáblája.

A proli, akit bár a burzsoázia anblokk lenéz és megvet, de saját, virtuális politikai univerzumának álomvilágaival kecsegteti, hogy így fedje el szemei elől a tényt: a proli élete, problémái, érvényesülése számára csupán a statisztikai adatok relevanciájának szintjén érdekesek, mint önálló politikai osztályt azonban szavazatáért cserébe jobb esetben csupán negligálni (illiberalizmus), rosszabb esetben kizsákmányolni (neoliberalizmus) is kész.

Böcskei Balázs több önálló fórumon is rámutatott: a mostani tüntetéseknek hatékony politikai cselekvés következménye nemigen van. Tegyük rögtön hozzá: nem is igen lehet. A szemünk előtt zajló előadást köszönjük, színes volt, sokszor vicces és mindenképpen érdekes. A jegyek azonban nekünk most már túl drágák. Talán egyszer majd felkelünk, és elindulunk azokat visszaváltani.

A szerző politológus, tanár