A spájzban vannak

„Vlagyimir Putyinról napjainkra két, egymástól homlokegyenest különböző kép alakult ki a hazai nyilvánosságban. Az egyik szerint az orosz elnök valódi államférfi, aki felvirágoztatja országát, és erős kézzel védi a hanyatló/dekadens/liberális (nem kívánt törlendő) Nyugat agresszív terjeszkedésétől, nemzetközi ellensúlyt képezve az utóbbival szemben, s példát mutatva akár Magyarország számára is. A másik szerint Putyin éppen hogy tönkreteszi Oroszországot – ha nem tette máris tönkre –, de különös módon mégis ő áll a világpolitika minden baljós fejleménye mögött, a brexittől Trump megválasztásán át az Európára nehezedő migrációs nyomásig. Ehhez képest bagatell, hogy Orbán Viktor is rég a zsebében van, mert megzsarolta/megvette/megbabonázta (nem kívánt megint csak törlendő) a magyar miniszterelnököt.

Különös közéleti tudathasadás ez, de együtt lehet élni vele, főként a tények utáni világban. Ahogy arra is inkább csak legyint az ember, hogy most épp a Fidesz hívei Putyin-pártiak, és a kormány kritikusai Putyin-ellenesek, holott lehetne ez fordítva is (és már volt is tulajdonképpen). Arra viszont nehezebb legyinteni, ha az orosz titkosszolgálatok magyarországi tevékenységéről folyatott vita – és egyáltalán e tevékenység megítélése – ugyanebben a mederben folyik, párt- és aktuálpolitikai szempontokkal fűszerezve. Azzal pedig már végképp nem könnyű mit kezdeni, hogy jelenleg ott tartunk: volt titkosszolga és propagandaügyi államtitkár a sajtóban üzenget egymásnak arról, mennyiben is vált orosz műveleti területté Magyarország.

Amit az Index által megszólaltatott Katrein Ferenc az orosz titkosszolgálati offenzíváról elmondott, meglehetősen riasztó. Mindezt nem lehet annyival elintézni, mint a Miniszterelnöki Kabinetiroda részéről Dömötör Csaba tette, hogy egy sértett ember vagdalkozásáról van szó. A közvélemény megnyugtatására irányuló szándék érthető, de az inkább nyugtalanító, ha a nyilatkozó kormánytag azt sem tudja, az Alkotmányvédelmi Hivatal állományában volt-e az általa hitelteleníteni kívánt férfi a letelepedési kötvényprogram bevezetésének idején. Ez csak megerősíti hitükben azokat, akik eddig is úgy vélték: az orosz ügynökök akadálytalanul tevékenykedhetnek hazánkban, és a magyar politika legfelső körei még falaznak is ehhez.

Vannak szellemek, amelyeket ha egyszer kiengedtek a palackból, lehetetlen visszazárni őket – könnyen lehet, hogy most is effélével van dolgunk. Rég rossz, ha ilyen súlyú nemzetbiztonsági kérdésekről a nyilvánosság előtt zajlik a polémia, hiszen ez már önmagában is sértheti az ország nemzetbiztonsági érdekeit. Afölött sem lehet azonban szemet hunyni, hogy az Index-interjú nem légüres térbe érkezett: az orosz titkosszolgálatok magyarországi jelenléte már-már tapintható, az ellenlépésekről viszont nem sokat hallani. Kovács Béla vagy Kiss Szilárd ügye máig tisztázatlan maradt, de az orosz katonai hírszerzéssel jó kapcsolatokat ápoló Magyar Nemzeti Arcvonal feloszlatásához is a bőnyi tragédiának kellett bekövetkeznie. Igazságot tenni nem könnyű – különösen az igazság ismerete híján –, bár erre szemlátomást nincs is igény: úgyis ki-ki afféle hittételként fogadja el, hogy hőst kell látnia a sajtónak nyilatkozó exhírszerzőben, vagy éppenséggel árulót, aki ki tudja, milyen hatalmi érdekeket szolgál.

Egy biztos: az oroszok a spájzban vannak. Ahogy ott vannak más nagyhatalmak, sőt a szomszédos országok titkosszolgálatai is – csak épp nem ők kerültek reflektorfénybe. Mondhatni, az orosz titkosszolgálati jelenlét is a játszma része, csakhogy egyáltalán nem mindegy, ez a játszma milyen célokért és milyen szabályok szerint zajlik. Most, hogy a szellemet kiengedték a palackból, ezekre a kérdésekre joggal várunk választ. Egyértelműt és világosat. Aki viszont csak a politikai pecsenyéjét akarja sütögetni ennél a tűznél, az nem szolgálja a nemzeti érdeket.”