Ahogyan anyaként rámosolygunk, és együtt örülünk a sikereinek; vagy éppen szomorú arcot vágunk, és megsimogatjuk a buksiját, amikor beütötte; enni adunk neki, amikor éhes; lefektetjük, ha fáradt; együttérzőn nézünk rá, amikor a homokozóban valaki elveszi tőle a kis lapátot; közöljük vele, hogy nekünk is hiányozni fog, amikor otthagyjuk az oviban, és örülünk neki, amikor érte megyünk; amikor meglepődünk együtt, vagy éppen megijedünk – mindezen pillanatok során csemeténk megtanulja, hogy a különböző érzései mit jelentenek. A korai, nehezen megkülönböztethető érzéshalmaz sokkal sokszínűbbé, megfoghatóbbá, kezelhetőbbé és kifejezhetővé válik számára. Rádöbben, hogy saját érzései és hangulatai vannak, megtanulja, hogy ezeket mi váltja ki, hogyan reagáljon rájuk, és hogyan ismerje fel mások érzéseit is.
2. Saját érzelmeinek elfogadása
Azon túl, hogy reakcióinkkal utat mutatunk neki a különféle lelkiállapotok közötti eligazodásban, segítünk az elfogadásukban is. Jelen vagyunk és maradunk a sokadik hisztinél, a minden reggel lejátszódó fájó búcsúnál, az esti elköszönés szorongásaiban, a kedvenc játékok ismételt öröménél. Ha megosztja velünk a félelmeit vagy a rossz álmait, megnyugvást és vigasztalást talál nálunk. Azzal, hogy mindezt kibírjuk, szeretettel kézben tartjuk, és újra meg újra végigkísérjük őt ezeken az utakon, megtapasztalja, hogy ő maga szerethető a legrosszabb pillanataival együtt is, és hogy egy szeretetkapcsolatban gond nélkül megjelenhetnek negatív érzelmek is.”