Amikor kisebbek, akkor még távolinak tűnik, hogy majd elengedjük a kezüket és egyedül szállnak fel a buszra. Emlékszem az én nagylányom első önálló útjára. Mindössze néhány megálló volt, nagyon jól felkészültünk rá és olyan jó ötletnek tűnt... Aztán amikor becsukódott a busz ajtaja, és a gyerek boldogan integetett, elfogott a pánik. Mi van, ha eltéveszti a megállót, ahol le kell szállni? (Pedig többször lejártuk együtt...) Mi van, ha elveszti a táskáját? Ha leesik, elesik leszállás közben? És mi van, ha eltéved? Milyen felelőtlen anya vagyok! Felhívni nem mertem, attól félve valaki elveszi a telefonját. (Tömegközlekedési eszközön inkább nem vagánykodjon a telefonjával...) Aztán eltelt 15-20 perc (nekem egy élet), és csörgött a telefon: Anya, megérkeztem! – mondta a büszke gyermek. Olyan kő esett le a szívemről, hogy elmondani sem tudom...
Egyszer, egy nagyon zűrös reggelen rossz buszra szállt. Erre is fel voltunk készülve, az ide vonatkozó szabály így szólt: „Ha bármikor rossz felé indulsz el, a következő megállónál leszállsz, és ott maradsz! Felhívsz, és megpróbáljuk együtt kideríteni merre vagy! Addig nem mozdulsz onnan, míg érted nem megyek!” . (Mire egyedül közlekedni kezdett, már volt mobiltelefonja - ez sokszor nagy segítséget jelentett.)