Tömegközlekedjünk a gyerekekkel!

Tömegközlekedni jó dolog. Kicsit néha érdekesen szagos, meg sokan vannak, és nem annyira kényelmes, mint bepattanni az autóba, de igenis fontos része a közlekedésnek, amit mindenkinek meg kell tanulni (kulturáltan) használni. Nagy kérdés azonban, hogy ha mindig autóval járunk, és persze mindig rohanunk, akkor hogyan és mikor vegyük igénybe a BKK szolgáltatásait?

 

Én a gyerekeimmel „szociális célzattal” utazom a BKK járatain. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy utálok a belvárosban parkolni.) Ezekre az utazásokra általában hétvégén, és lehetőleg jó időben kerül sor. Így megfelelő alkalom ez arra is, hogy a város nevezetességeit megcsodáljuk. Ekkor ugyanis nem a volán mögül magyarázok, hanem a villamos ablakánál összebújva mutogatom a szépségeket. Szívesen megyünk a Margit-szigetre vagy a belvárosba busszal, metróval, villamossal, és néha trolival is.

 

Persze nem megy ez mindig zökkenőmentesen. A jegy vásárlásával vagy érvényesítésével többször is meggyűlt a bajunk. De ezeket az akadályokat is le tudjuk győzni, nem esünk kétségbe. És akadtak még más izgalmas pillanatok is. Mivel nem ismerjük a járatokat, így egyszer felszálltunk egy garázsmenetbe induló villamosra, amiról olyan hirtelen kellett leugrani, hogy az akkor két évesem azóta is azt meséli, hogy fenn hagytam a villamoson. Pedig dehogy! Elég furcsa élmény volt az is, amikor már a buszon „szétszedtek” a gyerekek, hogy mennyit megyünk még. Majd a Határ úton a metrót meglátva megkérdezték, hogy ezzel megyünk-e. Mivel mással, semmi sem jön majd itt ezen kívül!?

 

Azóta megtanultuk már, hogy mit hogyan is kell. Buszon, villamoson nem hangoskodunk. Sőt enni és inni sem illik. Hangosan zenét hallgatni pláne nem. A helyet átadjuk az időseknek, kismamáknak - egyébként is jobb állva. Figyeljük, hogy mire szállunk fel és hol fogunk leszállni. Tájékozódunk előre, hogy mennyit kell menni az adott járattal - ha másért nem, azért, hogy anyánkat ne kergessük őrületbe az állandó kérdezősködéssel...

 

Vajon tudja ezt mindenki azonnal? Az a tapasztalatom, hogy nem igazán. Amikor az osztályommal megyünk valahová, érnek meglepetések. Akiket mindenhová autóval visznek, nem tudják, hogyan kell viselkedni, mire kell figyelni. Előfordult az is, hogy a nagyobbaknak a le- és felszállás okozott gondot. Biztonságosan, jól nevelten közlekedni tanulási folyamat, ami nem merül ki az utcán sétálásban. Fontos, hogy megismerjék a gyerekek óvodás koruktól kezdve a tömegközlekedés rejtelmeit, szabályait.

 

Mindezt persze nem cél nélkül! A gyerek előbb vagy utóbb egyedül fog közlekedni. Tizenévesen már szívesen megy barátokkal moziba, vásárolgatni, nézelődni. De az sem árt, ha csak úgy el tud jutni valahová egymaga tömegközlekedéssel. Csak akkor tudjuk majd nyugodt szívvel elengedni gyermekünket önálló utazásra, ha megtanulta, hogyan kell, hogyan illik használni a közlekedési eszközöket. Ha biztosak lehetünk abban, hogy saját hibájából veszélybe nem kerül. 

 

Amikor kisebbek, akkor még távolinak tűnik, hogy majd elengedjük a kezüket és egyedül szállnak fel a buszra. Emlékszem az én nagylányom első önálló útjára. Mindössze néhány megálló volt, nagyon jól felkészültünk rá és olyan jó ötletnek tűnt... Aztán amikor becsukódott a busz ajtaja, és a gyerek boldogan integetett, elfogott a pánik. Mi van, ha eltéveszti a megállót, ahol le kell szállni? (Pedig többször lejártuk együtt...) Mi van, ha elveszti a táskáját? Ha leesik, elesik leszállás közben? És mi van, ha eltéved? Milyen felelőtlen anya vagyok! Felhívni nem mertem, attól félve valaki elveszi a telefonját. (Tömegközlekedési eszközön inkább nem vagánykodjon a telefonjával...) Aztán eltelt 15-20 perc (nekem egy élet), és csörgött a telefon: Anya, megérkeztem! – mondta a büszke gyermek. Olyan kő esett le a szívemről, hogy elmondani sem tudom...

 

Egyszer, egy nagyon zűrös reggelen rossz buszra szállt. Erre is fel voltunk készülve, az ide vonatkozó szabály így szólt: „Ha bármikor rossz felé indulsz el, a következő megállónál leszállsz, és ott maradsz! Felhívsz, és megpróbáljuk együtt kideríteni merre vagy! Addig nem mozdulsz onnan, míg érted nem megyek!” . (Mire egyedül közlekedni kezdett, már volt mobiltelefonja - ez sokszor nagy segítséget jelentett.) 

 

Néhány hete egy bevásárlóközpontba mentek a barátnőivel. Felhívott, hogy ott vannak a Boráros téren, és a nagy kérdés, hogy akkor most merre is kell menni. A szívem majd' kiugrott a helyéről. De odataláltak némi telefonos segítséggel, és épségben haza is értek. Remekül érezték magukat. (Én meg kibírtam, hogy nem mentem utánuk kocsival...)

 

Mert a gyerekek ilyenek. Elmennek, és azután hazajönnek. Csak meg kell mutatnunk az utat, merre és hogyan. Ez a dolgunk. Védjük a környezetet és hétvégén hagyjuk otthon az autót. Jön a jó idő, irány egy távolabbi park vagy játszótér. Vagy csak üljünk fel a villamosra és nézelődjünk. A telefont tegyük el, nézegessük a táblákat és feliratokat. Jól jöhet még az is egyszer a gyereknek. Mellesleg van ebben valami önző dolog is... A későbbi nyugalmunk igazán megér ennyi áldozatot, nem?