Lassú olvadás – gondolatok a koronázási centenárium kapcsán

„Hiszen, egy királykoronázás nemcsak a pompáról szól, az aprólékos ceremóniának az a lényege, hogy a tökéletességet megközelítsük a saját és egy univerzális mérce szerint. A magyar királykoronázásokra ez különösen igaz. Jól tudom, hogy a szabad királyválasztók, aztán a köztársaságpártiak például mennyire törekedtek arra, hogy elterjesszék, hogy Károly király alkalmatlan volt a szerepére. Ilyenkor illik ugyanis mindennek tökéletesnek lennie, mert ha nem, akkor a legapróbb rossz jel is árnyékot vonhat az ország későbbi sorsára. Ez nem egyszerűen »politikai babona«, sokkal inkább kollektív felelősségtudat, valami olyasminek az érzete, amit nem kell kimondani, de mégis összeköt. Ezért fontos, hogy kimondjuk, a királyságunk (köz)érzelmi kérdés is, a szó eredeti, nemes értelmében.

Persze nem tudom megfogalmazni azt, hogy a magyarok mire képesek most, őseikhez mérten száz esztendővel, de korrekt gesztusokra úgy látszik mindenképpen, amelyek a folytonosság lehetőségét felvillantják, úgy látszik. Ilyen volt az, amikor a tizenöt éves Zsófia hercegkisasszony volt az első szentírás lektora, vagy amikor a dinasztia tagjait zengő himnusz fogadta a szentmise után annál a szobornál, ahol Boldog Károly király elmondta esküjét száz éve. György rögtönzött, két nyelven is elmondott beszéde a feszes vigyázban álló hagyományőrző honvédek, vasasok előtt, birodalmi lobogóktól kísérve a napfényben, remek záróképnek sikerült. Szokásos tört magyarsága sem rontott az összképen, ellenkezőleg. Károly herceg (német nyelvű) beszéde józan, intelligens volt. Az emberi erőforrás miniszter (a programban nem jelzett) beszéde, pedig az egyszerű főhajtása miatt volt helyénvaló, aktuálpolitikai tartalma mellett.

A szentmise alatt nem annyira a száz évvel ezelőtti eseményeket sikerült rekonstruálni – ez cél nem is lehetett – hanem az igényt sikerült meghozni talán egyesekben, hogy a nemzet lehetőségeiről másképpen gondolkodjon. A hálaadásnak és a hála érzésének talán ez is az egyik formája. A templom mindenesetre most valóban élt, nemcsak a turisták töltötték be, hanem rendeltetésének nemes célzata éltette.

Pár másodperc erejéig felvillanhatott a huszadik századi nemzeti kerékbetöretésünk uchroniája is néhányunkban. A lehetőségek nem múltak el, ahogyan a nyomorúságunk nyomai sem nyomtalanul.”