Népesedéspolitikai kérdések – kultúrharc és valóság

„Magyarországon a népesedéspolitikai kérdésekkel kapcsolatban is fontos szerepet tölt be a nők társadalmi szerepeiről szóló vita. Ezek a főként női princípiumról vagy női autonómiáról szóló viták gyakran kultúrharcra szűkítik a jelenséget, és ezzel számos szempontból figyelmen kívül hagyják az emberek valós élethelyzetét. Ahelyett, hogy egyének gyerekvállalási döntéseire és egy kívánt népességnövekedésre szűkítenénk a fókuszt, és ezt szakpolitikai intézkedéscsomagokkal próbálnánk elősegíteni, érdemesebb volna a jóléti állam lehetőségeiről vitáznunk a globális gazdasági környezet által alakított mozgástérben.  

(...)

Üdvös törekvések a népességbővítés keretezésében

(...)

Érdemes emlékeztetni arra, hogy a gyerekeknek általában apjuk is van, akiket szintén foglalkoztat gyerekük sorsa, és a nők jóléte és választási lehetőségei jó esetben nem csupán azért lényegesek, mert népesedéspolitikai értelemben ez egy stratégiailag fontos csoport (=szülnek), hanem önmagukban (=állampolgárok).

Ezzel együtt is kijelenthetjük, hogy azért ez üdvözlendő terv. Az utóbbi években 11%-ról 16%-ra nőtt a 3 év alattiak bölcsődei férőhelyének az aránya, ez nagyon pozitív változás, tovább kellene menni ezen az úton. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol arról, hogy hol a nő helye, és hol a gyerek helye életének első három évében.

Női princípium kontra női autonómia

A női szerepekről szóló vitákban a két ellenpólus egy fajta »női princípium« kontra »női autonómia« ellentétként szokott felmerülni. Hamis szembeállítás ez is, mert szemléletbeli, világnézeti kérdésként tárgyal kőkemény materiális kérdéseket, elfedve ezzel az emberek valóságát.

(...)

Hogy az ezzel kapcsolatos tabuk feloldására lenne igény, azt bizonyítja a számtalan személyes és online csoport, ahol anyák őszintén osztják meg nem oly szent tapasztalataikat és érzéseiket. Abban is maximálisan igaza van ennek az oldalnak, hogy a férfiak fokozottabb otthoni szerepvállalása nélkül sem a nők munkaerő-piaci helyzete, sem politikai képviselete nem fog javulni. Viszont látni kell, hogy ez nem csupán szemléletbeli és kulturális kérdés.

(...)

Értékharc helyett jobb volna a materiális valóságból kiindulni

Egyébként a konzervatív és az emancipációs céllal fellépő nőszervezetek egyként kiállnak az apaság fontosságának elismerése, a férfiak otthoni szerepvállalásának erősítése mögött. Már csak ilyenek miatt sem érdemes annyira erősnek megrajzolni ezt a frontvonalat. De még inkább azért, mert az emberek hétköznapi valóságát nem ezek a világnézeti törésvonalak alakítják. És hogy az egyik vagy másik szemléletet meg tudják-e valósítani (ha akarják), az nagyon nem csak rajtuk múlik. 

(...)

Nem az egyéneket kellene felelőssé tenni a jóléti állam megteremtéséért

(...)

Vagyis egyrészről megfigyelhető az, hogy rendszerszintű kérdésekért az egyének vannak felelősségre vonva: »akkor fogjuk tudni megvalósítani a jóléti államot, ha eleget szültök. Ez az előfeltétele, és addig sajnos nem megy«. Másrészt ennek a rendszernek része az a vakság is, amely azt mondatja: ha a megfelelő szakpolitikai csomagot prezentáljuk, akkor elhárulnak az egyéneken (de még államokon is) túlnyúló problémák. Sakkozunk a családpolitikával, miközben ég a világ. Ez persze nem menti fel az egyes államokat az alól, hogy a létező lehetőségekhez képest a legtöbbet megtegyék – és ne a polgáraikra terheljék azt, ami nem az ő léptékükben dől el.

A népességfogyásról szóló vita a lényeget takarja el

(...)

De akár az egyénektől, akár egy bármilyen családpolitikai csomagtól (és egy babyboomtól) várni a megoldást strukturális kérdésekre, az se nem igazságos, se nem reális. Ha a jó minőségű és mindenki számára elérhető egészségügy, oktatás és gondoskodási infrastruktúra hosszú távon fontos nekünk, akkor érdemesebb a nagyobb kérdéseket is feltennünk. És értékviták helyett az emberek materiális valóságából fakadó problémáira keresni megoldásokat.

A bölcsődeépítés, a kisgyerekellátás különféle választható formáinak valódi lehetővé tétele például ilyen út lehet.”