„Piacgazdaságban a gazdasági döntéseket az emberek és a vállalatok hozzák, a saját érdekeiket figyelembe véve. Például mi döntjük el, hogy milyen munkahelyet választunk, és hogy mire költjük a megkeresett pénzünket. Hasonlóan, a vállalatok is saját döntést hozhatnak arról, hogy pontosan miből és mennyit gyártsanak, és mennyi pénzért árulják a termékeiket, szolgáltatásaikat..
Ha körbenézünk a világban és a történelemben, azt látjuk, hogy a piacgazdaságokban az emberek jobban élnek, mint a központilag tervezett gazdaságokban. Ez elsőre furcsának tűnhet, hiszen a tervgazdaságok döntéseit (ideális esetben) pontosan a társadalmi jólét vezérli, míg piacgazdaságban az egyes embereket csak a saját jólétük. Hogy lehetséges az, hogy ez a sok ember mind külön-külön magának kedvező döntéseket hoz, és mégsem fullad a rendszer káoszba, sőt, végül az egész társadalom jól jár?
Adam Smith, egy 18. századi skót közgazdász »A nemzetek gazdagsága« című művében adott erre választ. Megmutatta, hogy amennyiben a gazdaságban egymással versengő eladók és vásárlók tevékenykednek, a saját jólétet szem előtt tartó döntések automatikusan társadalmi jóléthez vezetnek – mintha ezeket a döntéseket egy »láthatatlan kéz« vezérelné.
A láthatatlan kéz az árakon keresztül képes irányítani az embereket. Ha pedig az árak piaci verseny során alakulnak ki, akkor Smith érvelése szerint a lehető legjobban jár összességében a társadalom. A vállalatok akkor tudnak nyereségesek lenni, ha olyan termékeket kínálnak, amire szükségük van az embereknek. Eközben a vásárlók a lehető legolcsóbban próbálnak hozzájutni az árukhoz. Ezért a vállalatok nem tehetik meg, hogy sokkal drágábban árulják terméküket, mint amennyibe az előállítása kerül, hiszen akkor bármikor jöhet egy versenytárs, aki alájuk ígér, és elcsábítja a vásárlóikat. Így ha a cégek csak a saját érdekeiket követik, akkor is végül olyan termékeket fognak kínálni, amire szüksége van az embereknek, és olyan áron, ami jól tükrözi, hogy mennyibe kerül előállítani. Ezzel pedig jól jár a társadalom.