Was ist los? – Németország béna kacsaként nézi a fejleményeket
Egy nagy német betli krónikája: így bukott meg a baloldali–liberális kormány. Kohán Mátyás írása.
Trump győzelme a balliberális politika szívének kedves témák durva elutasítását jelenti, főként a dogmatikus migrációs-, klíma- és genderpolitikáét. Jobb nem történhet az AfD-vel, ha csupa német Clinton verseng rajta kívül a voksokért.
„Nagyon gyorsan bekövetkezett Európában és Németországban, amitől féltünk. Trump már a választási kampány alatt is megosztó volt, az elnökválasztás győzteseként meg aztán pláne. Ennek egyik oka az, hogy az olyan politikusok, mint Orbán Viktor magyar kormányfő rögtön a »valódi demokrácia« bajnokaként tekintenek rá, vagyis az autokratikus jegyeket magán hordózó »illiberális demokráciáéra«.
A másik oka pedig az, hogy Hillary Clinton támogatói itthon is csak nehezen akarnak megbarátkozni a gondolattal, hogy Trump szavazóinak így vagy úgy, de elegük van abból a politikai kultúrából, amit ők képviselnek. Bekövetkezhet-e, aminek nem szabadna? Ebből a kultúrából éppen ezért senki nem tartotta valószínűnek Trump győzelmét, ezért nem is tudja azt mással magyarázni, mint ostobasággal. Obamát rögtön szentté avatták, míg Trump hirtelen maga lett az ördög. Mindkettő tévedés.
Pont Németországban nem lenne szabad ennyire elragadtatni magunkat. Mit is akar Trump? A szabadkereskedelem elutasítását? A TTIP végét? A NATO-ét? Barátságot Oroszországgal? Munkahelyteremtést? Nehezére fog még esni a Linsksparteinek, a szociáldemokratáknak és a zöldeknek, hogy elmagyarázzák, mi is a rossz mindebben.
Nem, nem arról van szó, amit meg-megakadó hanggal tudósítottak, hogy »egész Berlin« »lesokkolódott«, mintha valami politikai terrortámadás történt volna, nem pedig egy demokratikus választás – és igen, Amerika ilyen marad – egy demokratikus országban. Ami történt, sokkal inkább a »balliberális« politika szívének kedves témák durva elutasítása, főként a dogmatikus migrációs-, klíma- és genderpolitikáé, amelyek ahhoz vezettek, hogy még maga a német kancellár is azon kapja magát, hogy »feltételeket« támaszt a Trumppal való közös munkához, miközben ezt igazán megtehetné Vlagyimir Putyin esetében is (akinek ismét nem okozott különösebb nehézséget megteremteni a kapcsolatot Trumppal).
Továbbra is helytálló azonban, mint ahogyan azt Schäuble is megtette, felhívni a figyelmet Trump durva kampányára. Maga volt a közönségesség, az erőszakosság határán. Ha a Trump-jelenség a németországi parlamenti választás tárgyává válik, jobb nem történhet az AfD-vel, ha csupa német Clinton verseng rajta kívül a voksokért. Ezek ugyanis a mai napig nem értik, miért szivárognak el még a hűséges támogatóik is – mert a világ Clintonjai nem ismerik már hétköznapjaikat és vágyaikat.
Már ennyi is elég ahhoz, hogy egy Trump ezen emberek Obamája lehessen.”