„A keresztény szó nem a magyar kereszt szóból származik, hanem a latin christianus kifejezésből, amelyek jelentése »Krisztus-követő«. Mi, keresztények Krisztus követői vagyunk, akiknek az életében felmerülő útelágazások előtt érdemes végiggondolni, hogy vajon Jézus miként cselekedne a mi helyünkben.
Nem azon szeretnék töprengeni, hogy vajon Jézus családját hányszor nevezték jöttmentnek Egyiptomban vagy Babilonban. Nem is azon, hogy mindjárt születése után Heródes elől menekülve Egyiptomba kellett migrálnia szüleivel, és hogy ez vajon miként határozta meg Őt. Arról sem, hogy a magát Isten vándorló népeként meghatározó egyház miként viszonyulhat a vándorlókhoz.
Egy olyan helyzetet képzelek el, amikor Jézus éppen tanít egy téren, közben odajönnek hozzá egy korabeli »párt« tagjai (szép számmal voltak abban az időben is ilyenek), akik politikai állásfoglalást akarnak kicsikarni belőle. Azt, hogy válaszoljon egy olyan kérdésre igennel vagy nemmel, amire nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni.
Olyat például, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak. Ismeritek a történetet: ha azt mondja, hogy igen, akkor a népének árulója lesz, hisz nem képviseli a nemzeti-vallási értékeket. Ha pedig azt mondja, hogy nem, akkor hűtlen lesz a vízvezetéket, csatornázást, gyógyászatot, utakat, békét elhozó rómaiakhoz.
Jézus isteni zsenialitással válaszolt. – Mutassatok nekem egy adópénzt – mondta. Már ezzel porig alázta a kérdezőket, hiszen rámutatott, hogy neki ilyen nincs, a képmutató kérdezőknek pedig van. Rámutatott aztán, hogy a pénzen a császár képe van, az emberen pedig Istené – saját hasonlatosságára teremtette ugyanis.