Magyar Péter az az ember, aki hatalmasat akart fingani, de a végén csak beszart

Lehet a tegnap történteken ironizálni, de valójában véresen komoly dologról van szó.

Az ünnep nem arról szól, hogy kedveljük-e vagy sem azt, aki az asztalfőn ül.
Gágyor Péter írása
Elképzelem például, hogy a szülők halálának évfordulóján ülünk egy megterített asztalnál. Összejönnek a lelkükben tiszteletet dajkáló ismerősök, kicsit meghatódott hangulatban és eltérő emlékekkel, véleményekkel, de mégis egy asztalhoz ülnek…
Mert ünnep van és minden ünnep a múlt tisztelete. Ez az alkalom nem arról szól, hogy kedveljük-e vagy sem őt/azt aki az asztalfőn ül, és ha nagyon nem, legföljebb kimaradunk az eseményből, be sem tesszük oda a lábunkat.
A normális ember általában így cselekszik, nem követ el olyan tetteket, nem viselkedik úgy, amit a saját asztalánál sem tűrne el. De újabban buli a divat, mintha a világ a feje tetejére állt volna, legalább annyira, mint Hegel dialektikájával tette a marxizmus a baloldali világuralom „nemes” céljainak elérése/megkaparintása érdekében, annak minden tragikus és kaotikus következményével, máig kísértő/sípoló visszhangjával.
Ettől a rossz népszínművek falvédő-dramaturgiáját felidéző tév-felfogásától alaposan összezavarodik még a bulizás egyre inkább tért nyerő, de eleve fésületlen jelensége is. Mert a népszínművek világában a juhász fütyült a kutyáinak és azok értették az üzenetet, ma a kutyák füttyögnek (oda-vissza) és a juhász tanácstalanul kószál a legelőn. Közben minden ízléstelenség rituálisan tombolhat, mert ugye buli van – ami határtalan, korlátoltan korlátolt demokratikus eszköztára az utcának, vagyis maga a káosz, a demokrácia sírásója.
És az egykori gumikacsákra emlékeztetően fütyülget, sípol a nyugdíjas asszony, az otthonról elszabadult férj, a tinilány alig titkolt feltűnési viszketegségével; a fiatal vagy középkorú férfi rázza az öklét, provokálja embertársait az utcasarkinak értelmezhető sajátos emberi jogok nevében, mert ami neki kijár, de az a fütyülőtleneknek már nem.
És uram bocsá’, felfújt pofazacskókkal ott fújja sípját a történész, kétségeket támasztva így az eddig objektívnek vélt tudományos szándékaival szemben is. És a fütyülősök belesípolnak mindenbe, kerge foci-játékvezetőként lefújnák a saját himnuszunkat, a részvételükkel megtisztelő lengyelek himnuszát, a vendég lengyel köztársasági elnök ünnepi köszöntését, amelyben megemlékezik népe páratlan gesztusáról, amikor '56-ban a saját vérüket gyűjtötték össze, kevertették el a magyar sebesült hősök vérével.
Marad a szégyen lelkünkben és tehetetlenek vagyunk. Nincs okunk elgondolkodni ezen a magatartáson, aminek nincs értékelhető üzenete, csupán a semmitmondás tombol az emlékezés hátterében. Hiszen maga ez a jelenség is értékelhetetlen a politikai ellenzék tetteként.
Vagyis képzeljük el a fent emlegetett terített asztalt. Hívatlan vendégek csődülnek az asztalhoz, csörömpölnek az éteszközökkel, tányérokkal, már egymás szavát sem értjük; messziről jött kedves vendégünk közben udvariasan úgy tesz, mintha ezt az oda nem illő csődületet nem is látná, de a csődület lármázik, böfög, sípol, trombitál, nagyokat szellent a káoszt fokozandó.
Az ünneplőknek az asztal körül eszébe ötlik, hogy a bulizókat bizony ki kellene rúgni innen, bulizzanak másutt ne a mi ünnepünkön. Még az a jó, hogy senkinek sem jut eszébe a valódi kirúgás szándéka, és senki sem húz fel lábára szöges bakancsot.