Kádár és Orbán

„Különös, hogy éppen annak a pártnak a képviselője nevezi most »egyszerű gyilkosnak« Kádár Jánost és sajnálkozik az egykori pártvezető máig tartó népszerűsége miatt, melynek hat évvel ezelőtti hatalomra kerülése, illetve jelenlegi regnálása nem értelmezhető a magyar társadalom »gulyáskommunizmus« iránti nosztalgiája nélkül. A paternalista társadalompolitika, a teljes foglalkoztatottság (valójában az úgynevezett »kapun belüli munkanélküliség«), a szociálisan gondoskodó állam emléke élénken él a honi átlagpolgár tudatában. A Kádár-rendszer restaurációjának hiú reménye eredményezte 1994-ben a baloldali pártok földcsuszamlásszerű győzelmét; más kérdés, hogy utóbbiak a Fidesszel ellentétben sohasem éltek vissza alkotmányozó többségükkel. Tíz évvel később Gyurcsány Ferenc konzekvensen, ám mindenfajta kommunikációs előkészítés nélkül nekilátott a társadalmi ellátórendszerek reformjának. A hatalomvágytól hajtott Orbán Viktor érzékelte az »átkosban« szocializálódott lakosság rezisztenciáját az akkori intézkedésekkel szemben, s tulajdonképpen erre építette politikáját. Sikerült kikényszerítenie az emlékezetes »szociális népszavazást«, és kvázi néptribuni szerepben tetszelegve elhitette a választópolgárokkal, hogy egy »erős állam« kormányfőjeként ő majd búcsút mond a sokat szidott neoliberális gazdaságpolitikának.

Csalódniuk kellett persze azoknak, akik a kádári világ visszatérésének reményében alkotmányozó többséggel ajándékozták meg Orbán pártját 2010-ben.”