Miért nem?

Antal-Ferencz Ildikó írása

Sosem fogom elfelejteni a magyar állampolgárságról szóló népszavazást. Volt egyetemi társaim zavart arccal kérdezték róla a véleményemet és én még zavartabb arccal vonogattam a vállam: ha ez valakinek nem egyértelmű, én − határon túl született, Budapesten élő magyarként − nem fogom elmagyarázni nekik. Olyan, mintha alamizsnát kérnék. Pedig csak egy gesztusról volt szó. Hány millió románnal is ijesztgettek akkor?

Most megint népszavazásra készülünk és én megint zavarban vagyok. Kismama barátnőim körében kerüljük a témát. Pedig számomra most is éppolyan egyértelmű a válasz, mint ahogy 12 éve is az volt. És ugyanolyan szomorúan szemlélem a helyzetet, mint akkor. Most is a nagy embertömeget emlegetik, mint akkor. De mekkora a különbség! Nemcsak azért, mert most a másik politikai oldal teszi ezt, hanem mert az akkori valóban riogatás volt, ez viszont tény.

A „románok” nem indultak el. A harmadik világ igen.

És mit csinálnak? Jönnek és beilleszkednek? Hálásak a befogadásért és elfogadják az európai kultúrát? Dolgozni akarnak? Van, aki igen. A többségnek viszont eszében sincs. Mert nem ezért jött.

Csak zárójelben kérdezem: azok, akik 12 éve a „románoktól” annyira féltek, most miért várják tárt karokkal ezeket a teljesen más kultúrából érkező, az európai értékeket elutasító, beilleszkedésre képtelen hatalmas tömeget? Már ha tényleg várják. Vagy csak abban reménykednek, hogy mind továbbmennek, ők viszont megőrzik (ál)humánusságukat? De mi történik, ha nem mennek tovább, mert nem lesz hova? Maradnak itt és folytatják azt, amit Nyugat-Európában elkezdtek? Akkor mi lesz velünk? És mi lesz a gyermekeinkkel meg az unokáinkkal? És ki segít majd nekünk/nekik megoldani azt a helyzetet?

Természetesen vannak kevésbé fehér-fekete kérdések az ügyben. Például, hogy van-e szükség egyáltalán olyan kampányra, ami hónapokig tematizálja a sajtót és a közbeszédet; hogy lehetett volna-e más stílusban kampányolni és ellenkampányolni; hogy egy erőszakos és ezért sokszor idegesítő kampány helyett inkább megvitatni az ügyet; hogy van-e jogilag értelme az egésznek; hogy mit kezd vele az, aki kitalálta és mit fog tenni az, akinek ezzel üzenünk? Ezek nehéz kérdések. De valahol mellékesek, a fő kérdés adott. Mert ha már itt van a népszavazás, akkor jogunk és kötelességünk elmenni és véleményt nyilvánítani. És ott már egyszerű a kérdés − azaz a válasz.