„Nem szeretnék igazságtalan lenni, nem ez a legfőbb problémám a YA-kkal. Nyilván minden életkornak megvannak a maguk kis apró-cseprő melléfogásai, világrengető dilemmái, én a tizenévesekéből már réges régen kinőttem. Sőt, sose olvastam szívesen YA-kat, bár akkoriban nem létezett ez a műfaj. Voltak pöttyös meg csíkos könyvek, de engem valahogy azok is elkerültek. De nem is hiányzott. Benne éltem, megéltem a sajátjaim, másoké sem szabadított volna fel, ugyanis ezekben a könyvekben nincsenek megoldások. Lehet, nem is kellenek, nem tudom. Meg aztán tudom, vagy legalábbis nagyjából sejtem, hogy vannak azért jó könyvek is a sok ömlesztett lom között, amiket sokkal egyszerűbb azoknak megtalálni, akik szeretik a műfajt, mert sok ilyet olvasva könnyebben ráakadnak. Bár ez meg hosszútávon azzal jár, hogy az ember tűrésküszöbe kitágul, és már azt is jónak érzi, ami csak kevésbé szar, mint a többi. Szóval nem tudom, a magam részéről az a biztos, ha nem veszek ilyet a kezembe.
Az a fura, hogy aki tud nagyon jó felnőttkönyvet írni, mint pl. Abercrombie, az is nagyon el tudja bénázni, ha YA-t kell írnia. Azonnal kitolódik a logika és a realitás határa, átíródnak szabályok, időnként át is váltanak valami törvényszerű szabálytalanságba, lyukak keletkeznek a történetben. Talán nem is lehet úgy írni a fiataloknak, mint a felnőtteknek, mert akkor nem is YA lesz a végtermék, hanem valami más. Mint Ian Mcdonaldnál, akinek ugyan odabiggyesztették azt a YA-címkét, de nem attól lesz egy könyv YA, mert van benne 3 darab 18 éven aluli szereplő. Viszont így talán vonzóbb lesz a fiataloknak, és kicsit okosodhatnak, tágulhat a látóterük és a fantáziájuk.”