Brit tragikomédia

„Minden végképp megváltozott / Szörnyű szépség született – írta éppen száz éve William Butler Yeats Húsvét 1916 című világhíres költeményében a vérbe fojtott ír felkelésről. Habár ezúttal nem Dublinban, hanem egy szigettel arrébb, és nem fegyverek dörrentek, hanem a Nagy-Britannia jövőjével kapcsolatos eltérő vélemények csaptak össze egy népszavazáson. Ám ami az azóta eltelt csaknem két hétben következményként látható, az egy teljességgel elképzelhetetlen, megjósolhatatlan állapot, amelyet sem politikus, sem közgazdász, sem társadalomkutató nem tud megfelelő szavakkal körülírni.

A jobb sorsra érdemes David Cameron által elindított brexit-referendum hadronütköztetőként működött, megállíthatatlanul elindult egymás felé a kilépés és a bennmaradás atommagja, és ami kisült belőle, azon most álmélkodik mindenki Londontól Brüsszelen át egészen Berlinig és Budapestig. Ez az unikornis, ez a szörnyű szépség most előállt, és nem beszél, csupán némán kérdőre von. Csődület van körülötte, nézegetjük, körüljárjuk, de nem igazán értjük. A brexitben rengeteg csődtünet sűrűsödik, kezdve Nagy-Britannia elejétől ellentmondásos uniós tagságával, egy valódi európai bevándorlási koncepció hiányával, az integráció részbeni kudarcával, a posztmodern, határok nélkül élő EasyJet-generáció és a röghöz kötött, esélytelen otthonmaradottak közötti feszültségekkel. A brexit nem utolsósorban az Európai Unió csődje is, mert kiderült, az egyre szorosabb együttműködésről, egységesülésről évekig mantrázott tételek elzúgtak a tömegek mellett. Európa-szerte naponta halljuk, hogy azért siklott ki az európai álom, azért nagy a bizalmatlanság az uniós intézmények iránt, mert nincs élő kapcsolat, nincs párbeszéd az uniós állampolgárok és Brüsszel között. Amire persze jól értesült kommunikációs ügynökségek rögtön felkaphatják a fejüket, lesz majd itt még »Üzenjünk Brüsszelnek« helyett »Üzeni Brüsszel« kezdetű, kék hátterű szentencia öles plakátokon, fejlesztési pénzek sok nullával, de ettől még ugyanúgy kiváltságos elitek, valamint GDP-t termelő, vagy azt megkárosító alattvalók fognak élni a tagországokban. Alapvető kérdésekben sem látszik az útirány.

De amit mindennek előterében a brit politikusok most művelnek, az valami egészen hátborzongató. Shakespeare Macbeth-je is megirigyelhetné Michael Gove igazságügy-miniszter Boris Johnsonnal, harcostársával szembeni ármánykodását. Ez utóbbi (most már kijár neki a jelző) szélsőségesen populista politikus pedig évekre témát adott a londoni elitkluboknak azzal, hogy elegánsan a tömegre öntötte félig meghúzott whiskyspoharát, és távozott. Hasonlóan tragikomikus a kormánypárti politikusok tülekedése a kormányfői szék körül. Az euroszkeptikus Nigel Farage lemondása pedig hűen következik személyiségéből, s kilóg mögüle a politikai elit fejetlensége, opportunizmusa és eszeveszett felelőtlensége. A politikát csinálók botrányosan leszerepeltek, és nem kivétel ezalól a marxista Jeremy Corbyn, a Munkáspárt történetesen éppen megbukó elnöke, aki egyik oldalra sem állt a kampányban. A Westminster ármány, megcsalás, haszonlesés és hatalomvágy allegóriáit ábrázoló képzeletbeli termein átvonulva el lehet gondolkodni a brit politika sokszor dicsért gazdag demokratikus hagyományain, ahol az átláthatóság, elszámoltathatóság és szociális igazságosság legalább jelzésszinten jelen volt a közéletben. A brexitet támogató politikusok távozása után most viszont éppen egy tragikomédia bontakozik ki a brit színpadon.”