Többször félre kellett tennem a regényt

„2. A Noctambulo köszönetnyilvánításában írod, hogy nagyjából tizenkét évig készült a könyv. Mi volt az alapötlet és mi volt a regény fejlődésének, kutatásának menete?

Huhh, hát ez egy óriási tanulási folyamat volt. Az alapötlet a kezdet kezdetétől megvolt, csak nehéz volt eljutni a megvalósításig. A kétezres évek elején Angliában doktoráltam, akkor kezdett foglalkoztatni a téma. Századfordulós képzőművészettel foglalkoztam, és közben rájöttem, mennyi a hasonlóság a korszak és a mai világ között. Mintha csak a mai világot láttam volna egy fura perspektívából, vagy egy szűrőn keresztül! Az alapötlet, hogy egy apokaliptikus-szerelmes történetet írok, amely a mítoszvesztésről, a mítoszok kereséséről, a főhős bekattanásáról, és végül a szerelem megváltó erejéről szól, már ekkor is megvolt. A cím is adta magát, tökéletesen kifejezte azt az életérzést, amit át szerettem volna adni: a főhős nem csak azért alvajáró, mert idegenül bolyong a közelgő új világban, de azért is, mert a távoli horizontot figyeli, belső sugallatot követ, miközben nem látja a lényeget, amely közvetlenül a szeme előtt van. Az is hamar kialakult, hogy a történet egy dekadens, széteső Londonból indul, hogy a két szerelemes utazása Anglián ível majd át. Azt is tudtam, hogy a főhősöm egy bohém figura, akinek valamilyen köze van a fényképezéshez ill a fényképekhez, a hősnő pedig egy szajha. Tudtam azt is, hogy a fotó központi szerepet kap majd a történetben. Tehát az alapelemek megvoltak, de még nagyon diffúz volt az egész. Az első változatok gyakorlatilag kultúrtörténeti értekezések voltak, egy halovány kis sztorival körítve – ahogy az egyik barátom megjegyezte, mintha egy doktori értekezés és regény keveredett volna össze. Le kellett fejteni a történetről a felesleges kultúrtörténeti maszlagot, hogy aztán levegőt kapjanak a hősök, és megtöltsék élettel a sztorit.

Nehéz volt egyensúlyba hozni a valóságot és a fantasztikumot. Ebben a regényben a fantasztikum inkább fragmentált, majd a történet vége felé egyre egységesebben összeálló álmok formájában jelenik meg. Ki kellett találni ezeknek az ívét. Nehéz volt az is, hogy olyan fantasztikumot szerettem volna teremteni, amely nem igazán interaktív, amely inkább látomásszerű, mégis átélhető – inkább Dante, vagy mondjuk az Ember tragédiája Ádámjának utazásait idézi. (Természetesen nem a regényem művészi értékekre gondolok, amikor ezeket a klasszikusokat hozom fel példának…) Engem a fantasyben az zavar borzalmasan, hogy mindent kimond, megmutat, kifejt – paradox módon tehát pont a mitologikus teremtési vágy öli meg magát a misztikumot. Ezt még az olyan alkotóknál is érzem, mint pl. Neil Gaiman, vagy China Miéville. Én valami sokkal zsigeribbet, mégis álomszerűbbet szerettem volna, és ebből a szempontból a követendő példákat inkább a századforduló látomásos irodalmában találtam meg. Ott még pontosan tudták, hogy nem elmondani, nem megmutatni néha erősebb, mint az ellenkezőjét tenni. Ugyanakkor viszont felmerül a probléma: ha nem tudod interaktívvá tenni ezt az álomvilágot, ha a hős csak bolyong benne, hogyan oldod meg, hogy ne váljék az egész súlytalanná?”