Állva haltunk meg

„Most mondhatnám, hogy sorakoztak a rossz előjelek: hogy Kleinheisler a melegítés közben megsérült; hogy Hajdú B. kiszúrta a mohácsi zászlót a meccs elején; hogy a játékosok nem kiabálták a Himnuszt, mint eddig, hanem énekelték. Főleg Dzsudzsáknál volt szembetűnő a különbség. Nem úgy, mint akik lángsírba mennek, feltartott kézzel, de úgy, mint akik tudják, hogy nincs tovább. Hogy nem lehet tovább, mert akkora az ellenfél fölénye. És nem marad más, csak a tisztességes búcsú.

És tisztességes is lett. Persze, egy megzavarodott csapat kezdett. Nem volt Kleini, a Pitbull, nem épült fel Fiola, aki szerintem nemzetközi szintű jobbhátvédé nőtte ki magát. (Persze az is csak a honi futballviszonyok között érthető, hogy miért hiányozhat ennyire egy NB I-es kieső jobbhátvédje, meg egy olyan focista, aki tavaly novemberben még az NB III-ban sem játszott.) A belgák pedig nagyon gyorsak voltak, nagyon technikásak, nagyon jók. Ők nem bohóckodták el az elmúlt évtizedeket. Kaptunk egy mélyütést, de felálltunk. Mert Bernd Storck a taktika mellett tartást is adott. Ő elvitte a fiúkat a Hadtörténeti Múzeum-ba, hogy átérezzék, miért küzdenek. Egy német adott nekik történelemleckét a magyar Pató Pálok és Döbrögik után. Kőkemény. De jól jött. A fiúk pedig férfiként, katonaként küzdöttek. Az elején mint a spártai 300, akik tudják, hogy vége lesz, ennyi volt. Aztán Zrínyi-Storckkal kirohantak a várból, a belgák szuronyai közé. Hogy gólt lőjünk. Hogy megfordítsuk. Hogy ne kibekkeljünk egy semmit sem érő, kis különbségű kiesést, ami után hivatkozhatunk egy gonosz kapusbravúrra, egy rosszul fújt szabálytalanságra, egy elengedett lesre. Nem: hanem mentünk előre. Mert lehet.”