A sci-fi, a fantasy valóban minden valóság alap nélküli, értéktelen műfajok? Ez a kérdés azóta foglalkoztat sokakat, amióta a műfaj megjelent az irodalomban, majd pedig a filmművészetben.
„A társadalmakban még mindig elterjedt tévhit, hogy egy felnőtt ember nem játszik, nem fantáziál, hanem dolgozik, gondoskodik a családjáról, stb. stb. Persze szerintem a legtöbb ember szeret vagy szeretne játszani, és mindenki használja a fantáziáját, legfeljebb annak szegénysége vagy gazdagsága eltérő. De a társadalmi elvárás az, hogy ne nagyon mutassuk, teregessük ki elménk ezirányú termékeit, az belső ügyünk. Legyünk komolyak, tárgyilagosak, földhöz ragadtak. (Nem csak a sci-fi és fantasy hívei vannak hátrányosan megkülönböztetve, de általában már a művészekre is sokan furán néznek.) Ezt tekintetbe véve a sci-fi és fantasy történeteket létrehozók szembemennek a társadalmi elvárásokkal. Mindenki számára elérhetően kiteregetik a saját fantáziálásukat. Nyilván a gondolatmenet nem logikus, lehetne mondani, hiszen a sci-fi, fantasy filmeket sokan nézik, népszerűek. De az emberi természet sem logikusan működik, zömében érzelmek befolyásolják. Befogadni lehet. »Valaki más követte el azt a fantáziát, nem én voltam, én csak megnézem. Nem velem van baj, hanem vele.« És a társadalmi ítélet itt nem is lép fel, vagy nem olyan erősen. De ha egy egyén már értékeli is valamire ezt a fantáziát, ha jelentőséget tulajdonít neki, azzal gondolatközösséget vállal azzal a valakivel, aki ezt a fantáziát elkövette, és nyilvánosságra hozta. Itt már megint ingoványos a talaj, már lehet tartani a társadalmi megítéléstől.
Persze nyilván fel lehetne hozni azt az érvet, hogy a normál emberi társadalomban játszódó történetek nagy része is kitaláció, nem történt meg, a szereplői kitaláltak, soha nem éltek, s itt megint megbicsaklik a logika. De nem az én logikám, hanem azoké, akik ebbe nem gondolnak bele, és ezért így ítélkeznek. Lehet, hogy ez a beállítottság lassan majd eltűnik, ahogy felnő, és dolgozó, valamint »zsűritag« korba lép egy új, már sci-fi és fantasy könyveken és filmeken felnőtt generáció. Még nem tartunk itt.
Szerintem egy elmesélni szánt történetet kifejezetten előnyös kitalált környezetbe helyezni. Elkerülhető vele ugyanis a sértődés miatta elutasítás. Szabadabban lehet írni kényesebb témákról is, úgy, hogy a valós helyszínek, szereplők, események felhasználása nem piszkálja meg senkinek az önérzetét. Ugyanúgy meg lehet fogalmazni társadalomkritikát egy kitalált környezetben is, hiszen a konfliktusok, és azok mozgatórugói ettől még az emberi természetre hajaznak, ahogy azt fentebb kifejtettem. Nyilván a sci-fi és fantasy műfaj művelői közül nem sokan vállalkoznak erre, vagy próbálkoznak vele, de nem sikerül véghez vinniük, amit terveztek. Ez azonban nem a műfaj hibája, hiszen rengeteg pozitív példa is született már. Az, hogy ezeket a társadalmi előítéletek miatt éppen nem értékelték megfelelően, megint az emberi természetben rejtező gátlások eredménye.”
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
Michael McGrath állítja, nyitott a tárgyalásokra, de ugyanúgy kész elzárva tartani az uniós pénzcsapokat.
Íme a nemzetközi visszhang Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin tárgyalásáról.
