Robotálmok: sajog tőle a szív

Nyitókép: Vertigo Media

A spanyol rendezőnek, Pablo Bergernek korábban az animációhoz nem volt köze, egy Franco kori pornós házaspárról szóló vígjátékkal (Torremolinos 73 – Szex, hazugság, super 8-as) és egy, a húszas évekbeli Sevillába helyezett Hófehérke-mozival vetette észre magát. Gyanús tehát, hogy a rajzfilmes formátumnak – azon túl persze, hogy adja magát, hiszen ez Sara Varon képregényének feldolgozása – van valami funkciója. Talán mert külsőségeiben, stílusában gyerekfilm a Robotálmok, nem csupán animált, de még dialógus sincs benne, gyerekké változtatja vissza a legérdesebb lelkületű nézőt is. Aki gyerekként, tehát teljesen védtelenül reagál a drámai fordulatokra. Ha élő szereplők játszanának el egy hasonló alaphelyzetre épülő történetet (ahogyan játszanak is, száz meg száz filmben), némi megindultságnál többet nem éreznénk, kiráznánk magunkból azt is néhány perc után. A Robotálmok esetében viszont egészen más a helyzet.