Kapunyitási pánik a varázslók birodalmában

„Az előző kötetekhez hasonlóan A varázsló birodalma is hemzseg a remek ötletektől, a jó dramaturgiai fogásoktól és a képzelőerő izgalmas szüleményeitől. A gondosan kidolgozott tükörvilágok, az élettörténetektől hemzsegő semföldei könyvtár robosztus kötetei, feloldhatatlan kötések és zuhanó napkorongok teszik letehetetlenné a könyvet. A feszültséget Fillory esetleges összeomlása és eltűnése garantálja. A kalandok során pedig pszichológiai és filozófiai kérdések sora merül fel. Van-e szabad akaratunk? Vissza lehet-e hozni a holtakat? Jogosult-e az ember a teremtésre? Fel lehet-e oldani a traumákat? Quentinnek a kudarcok és kihívások mellett saját magával is meg kell küzdenie, hiszen nem tudja igazán maga mögött hagyni Fillory világát, és Alice-t sem tudja elengedni.

A könyv rengeteg mindenre magyarázatot ad, sok korábban nyitva hagyott kérdésre kapunk választ. A történet egy pontján előkerül például Rupert Chatwin egykori naplója, amiből sok mindenre fény derül, de emellett a legtöbb korábbi szereplő is felbukkan valamilyen úton-módon. Megtudunk például egy-két dolgot Majakovszkij sarkvidéki száműzetésének körülményeiről, találkozunk Alice niffinjével, Juliát pedig félistenként látjuk viszont.

Quentin életében új ajtók nyílnak, ő pedig nem fél bemenni ezeken, bár sokszor előfordul, hogy vissza kell fordulnia. A vágyálmairól is úton-útfélen kiderül, hogy a valóságban nem egészen adják meg a várt boldogságot. Személyisége viszont sokat fejlődik, ennek megfelelően a varázsereje és tudása is megsokszorozódik, többé már nem kezdő varázstanonc, hanem komoly erővel bíró, nagyhatalmú mágus, aki még istent játszani sem fél. A trilógia végén mindenre megkapjuk a választ és minden a helyére kerül. Csak arra kell vigyáznunk a befejezésnél, hogy bele ne fulladjunk – a műfaji sajátosságnak számító – fantasy-giccsbe.”