Lefordít(hat)atlan klasszikusok a fantasztikumban III. – Sci-fi

„Kim Stanley Robinson ugyan be-benézett a magyar piacra, de legnagyobb műve, a Mars-trilógia az első kötetig jutott csak el nálunk, pedig szinte mindig aktuális, precíz, hiteles, pontos mű a Mars kolonizálásának kérdéseiről, még ha egy-két technikai részlet el is avult benne. Nem is beszélve a többi regényéről, amelyekben akadémikus alapossággal tár fel komoly tudományos problémákat, de hát valamiért elakadt ő is.

És persze minden tisztelet a Galaktikának és a Fumaxnak, hogy behozták Neal Stephenson-t, de hogy az Úristen-díjas téglaszörnyeit mikor vállalják be, az erősen kérdéses, pedig az ezer és ezer oldalas Baroque-ciklus, az Anathem, a Reamde és a Cryptonomicon ennek a teret torzító irodalmi életműnek legjelentősebb részét képezik. Csak hát olyan könyveket, amikben matematikai formulák és titkosírásos részek is szerepelnek, valószínűleg nem a legkönnyebb feladat lefordítani.

És hát egek és egek, Christopher Priest, akire időnként azt szoktam mondani, hogy a kedvenc íróm, persze nem könnyű folyamatosan falni a könyveit, de ha mégis kézbe veszem, megrendülten sunnyogok. Itthon megjelent tőle A tökéletes trükk, oké, mindenki imádta a filmet, de a sokkal jobb könyvet már kevesebben vették kézbe… és még csak nem is az a legjobb könyve. Órákig magyarázhatnám, micsoda géniusz ez az ember – írt már regényt egy hiperbola alakú bolygó társadalmáról, fiktív szigetcsoportokról, időutazásról, a létező legelvontabb, legszárazabb történelmi dolgokról, de mindig hűvös eleganciával és mértani pontosságú prózával. Hát de hát nehogy kiadjon valaki tőle bármit is itthon, hogy rohadjon meg a világ.”