A demokráciaexport bosszúja

„Vannak alapvető értékek, amelyekben személy szerint nem kételkedem. Azt gondolom: a parlamenti demokrácia, a politikai váltógazdaság, a jogállam, a piac mind meghatározó szerepet játszik abban, hogy sokkal jobb nekem most – az utánam következő generációknak pláne –, mint 1990 előtt volt. Szabad vagyok. Társadalmi-politikai értelemben okvetlenül, akkor is, ha előfordul, hogy szorongatnak, és ha vannak, akik nem kedvelnek. Ez vele jár. De azt írok, amit akarok – még van hova –, és arra szavazok, akire akarok. Amit írok, bárki olvashatja, szeretheti, utálhatja, ignorálhatja, bántalom viszont nem érhet érte, hacsak az új nyilvánosság reakcióit nem veszem annak – nem veszem –, ahhoz pedig, hogy mikor kire szavazok, senkinek semmi köze.

Ezek ugye evidenciák. Hogy miért hozakodok elő velük most?

Nem azért, mert Orbán Viktor határokat feszeget. Arról eleget beszéltünk az utóbbi időben, és fogunk is még rengeteget.

Most más témám van.

Melynek lényege: az, hogy az alapvető értékeket fontosnak tartom, és a nyugatos demokráciákat barátságosabbnak, tisztességesebbnek látom, mint Vlagyimir Putyin Oroszországát, Ilham Aliyev Azerbajdzsánját vagy az Iszlám Államot, semmi esetre sem jelentheti azt, hogy ne fogalmazhatnék meg kritikát ezen értékek bármelyikével kapcsolatban. Igenis megtehetem. Bőven. Nem muszáj hibátlannak látnom a tömegdemokráciát – ajjaj, még mennyire, hogy nem –, a legkevésbé sem kötelező csodálnom a világ uraként bohóckodó újkapitalizmust, szó sincs arról, hogy rajonganom kell a befolyásuk kiterjesztésén szorgosan munkálkodó birodalmakért.

Majd ha bolond lennék.

Mindenkinek vannak érdekei. Nemcsak a kínaiaknak vagy az oroszoknak, hanem szövetségeseinknek – például az Egyesült Államoknak és Németországnak – is, és ezen érdekek érvényesítésének mechanizmusa korántsem mindenáron tiszta szívű és nemes lelkületű. Már amennyiben egy mechanizmusnak lehet lelkülete egyáltalán.

Az elmúlt egy-két évtized egyik legkártékonyabb világpolitikai jelenségének a demokráciaexportot tartom. Akárhonnan próbálom nézni, ugyanoda jutok. Egyáltalán nem kell ezért az ismert sztereotípiához folyamodnom, amely szerint az amerikaiaknak csak az olaj számít, a geopolitika, saját biztonságuk, az egypólusú világrend fenntartása és ápolgatása. Ha úgy rakom össze a képletet, hogy a fentiek ellenére elfogadom: puszta altruizmusból, jófejségből akarjuk, hogy demokráciává váljanak a nem demokráciák szanaszét – Közép-Ázsiában, Észak-Afrikában, Kelet-Európában –, akkor sem kerek a sztori. Akkor is az van, hogy nagyképűek, képmutatóak, ostobák vagyunk.

A történelem ugyanis nem játék. A történelemnek menete van.”