Papok, pedofília, Spotlight: az Oscarhoz nem elég jó

Vajon miként vélekedik a Vatikán a Spotlightról, az Oscar-díjas filmről, ami az első, komoly pedofilpap-botrányt dolgozza fel az azt felgöngyölítő újságírók, a Boston Globe munkatársainak szempontjából?

Pozitívan.

A Vatikán félhivatalos lapja, a L'Osservatore Romano címlapon dicsérte a filmet, hozzátéve, hogy egy ilyen alkotás nem mutathat meg mindent, így az már kimaradt belőle, amit Joseph Ratzinger tett a papi pedofília ellen, de ettől még fontos film.

Megnéztük a Spotlightot.

*

Első párhuzamként A dolgok állása jutott eszünkbe, bár az egypörgősebb újságírófilm és egy ember küzd benne, nem egy oknyomozó csapat. Ezzel együtt a kétórásra sikeredett Spotlight izgalmas, értelmes játékfilm, aminek külön erénye, hogy bemutatja, milyen konfliktusai adódhatnak egy újságírónak napi munkája során, és ezek aligha újak bármelyik kollégának.

Amíg ugyanis a nyilvánossághoz vezető kapcsolatként lehet az újságíróra tekinteni, addig szakmáját magas szinten űző barátként tekintenek rá, de amikor kellemetlen kérdéseket tesz fel vagy este beállít egy listával, hogy miként vélekedik róla a szomszédban lakó jogász barátja, akkor először az érzelmi manipuláció, majd a szelíd erőszak lesz az osztályrésze. Ilyenkor mindenki rögtön jobban tudja, mit követelne a médiaetika és hogyan kell cikket fogalmazni, meg úgy egyáltalán – az újságíráshoz ugyanis mindenki ugyanúgy ért, mint a focihoz és a politikához.

Szakma és magánélet összekeveredése pár év után már elkerülhetetlen, hiszen az újságíró félig-meddig a kapcsolatrendszeréből él (ha nem is teljesen). Ennek nehézségeit kiválóan bemutatja a Spotlight, amikor a pedofil papok ügyében kutakodó firkászokat hátbaveregetik a kocsmában régi ismerőseik azzal, hogy „te is bostoni vagy”, ne írj marhaságot; vagy amikor majdnem vége szakad egy régi barátságnak, mert a barát ügyvéd pedofil papokat védett a bíróságon, amire nem büszke, de nem akar róla beszélni.

Érdekes, hogy ennek a problematikának a másik aspektusa nem kerül elő a Spotlightban, ellenben A dolgok állásában igen: ott a főhősnek az egykori barátnője és egyben az épp leleplezendő szenátor barátjának felesége mondja a szemébe: „én már csak egy forrás vagyok, nem?” Nehéz az élet.

*

 Várható volt, hogy a pedofilpap-ügyek előbb-utóbb a mozivásznon is kikötnek, és valóban jó választás a könnyen történetté gyúrható oknyomozós szemszög. A Spotlightnak azonban van egy-két furcsasága is dramaturgiailag – és van benne némi csúsztatás, ami a valóságot illeti.

Kezdjük a csúsztatásokkal. A filmbe egyfajta deus ex machinaként lép be – pusztán a hangjával – egy szakértő, aki természetesen kiugrott pap, felesége pedig kiugrott apáca, s aki azt állítja, a papok 6 százaléka érintett, emellett természetesen a cölibátust hibáztatja. Majd elmondja, hogy a gyermekeket molesztáló papoknak gyerekes pszichéjük van.

Utóbbiban igaza van a rejtélyes szakértőnek, ám az érintett papok arányát erősen eltúlozza: az Egyesült Államokban a 109 ezer papból 4400-an keveredtek ilyen ügyekbe, sokan megalapozatlanul. Világviszonylatban a papság 1-2 százaléka érintett (körülbelül 400 ezer katolikus pap van a világon). 

Emellett a cölibátusnak vajmi kevés köze van a gyermekmolesztáláshoz. Ludwig Kröber bűnügyi pszichiáter szerint „hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól”. Akinek gyermekes pszichéje és pedofil hajlama van, az akkor is gyerekeket molesztálna, ha volna házastársa. Régi magyar falusi mondás szerint nem is igazi pap, akinek nincs egy-két gyermeke a reverenda alatt. Eltekintve a meglátás mögött rejlő cinizmustól: felnőtt, egészséges férfiembernek, ha cölibátust fogad, akkor maximum felnőtt nők fognak gondot okozni a cölibátus terén. Ráadásul a cölibátus kötelező jellegének eltörlését csak az egyházmegyés papok esetében lehetne fontolóra venni, szerzetesség ugyanis nincs cölibátus nélkül.

Mindezzel kapcsolatban a legelterjedtebb tévképzet az, hogy a kiéhezett papok, ha nem csinálhatják konszenzusos alapon, mindenki által elismert kapcsolatban nővel, akkor bárki más és bármi más megteszi nekik elfojtott vágyaik kielégítésére. Ez azért téves elképzelés, mert ha valaki a nőkhöz vonzódik, a férfiakhoz pedig nem, akkor konstans nőhiány esetén sem fog férfiakra vetemedni, egyszerűen mert ők nem érdeklik. Ez elég könnyen belátható igazság, alighanem mindenki egyetértene vele némi önvizsgálat után, mégis gyakran hangoztatják.

Másik tévedés a filmben az, amit a pedofil papok áldozatait tömörítő szervezet egyébként igen furcsa és érzelmileg manipulatív viselkedésű vezetője hangoztat a spotlightos újságíróknak: hogy a papi gyermekmolesztálásoknak semmi köze a homoszexualitáshoz.

Sajnos van köze, Amerikában az áldozatok 80 százaléka fiú, s csak a 20 százaléka lány, az elkövetőknek 90 százaléka homoszexuális, és globálisan tekintve is az elkövetők 60 százalékának esetében azonos nemű fiatalok iránti vonzódásról volt szó. És akkor még nem beszéltünk az olyan, elhallgatásban élen járó püspökökről, mint New York egykori főpásztora, az igen rossz emlékű, nyíltan homoszexuális Howard Hubbard. Nyilvánvaló hogy az ezzel kapcsolatban sulykolt tévedéseket a film kénytelen volt szájbarágós módon hangoztatni, ha sikert akart elérni.

A harmadik megalapozatlan feltételezés, ami elhangzik a filmben, hogy a Vatikánnak is tudnia kellett arról, mi folyik egyes papok plébániáján. Nyilván innen nem fogjuk kiokoskodni, hogy mit tudhattak a Vatikánban vagy mit nem; de azért elég sokunknak vannak azzal kapcsolatos élményei, hogy még egy kis munkahelyen, egy kis közösségben, egy osztályban is mennyire félremehet a kommunikáció, nem áramlik az információ, az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik. Ennek fényében teljes mértékben elképzelhető, hogy a Vatikánban nem tudtak arról, mi folyik odalent. Bostontól Hongkongig nehéz begyűjteni minden egyházmegyéről teljesen hiteles infókat akkor is, ha csak ezzel foglalkozna az egész Vatikán.

*

A legszemetebb húzás azonban a Spotlightban az, hogy burkoltan antiszemitizmussal vádolja a bostoni katolikusokat − akik a film szerint annak tulajdonítják, hogy a Boston Globe szerintük le akarja járatni az egyházat, hogy az új, főszerkesztő „nem bostoni” (tehát kozmopolita) és zsidó. És nem a negyvenes évek Magyarországáról beszélünk, hanem az ezredforduló utáni Egyesült Államokról.

A dramaturgiai problémákból nincs sok, de a telefonos szakértő mindenképp túl egyszerű megoldása egy szálnak. Az is feltűnő, hogy a pozitív főszereplők közé nem sikerült beszuszakolni egy gyakorló katolikust sem, ez a szerep csak a negatív szereplőknek meg a naiv nagymamáknak maradt meg.

Nagyon furcsa, hogy az egyik oknyomozónak sikerül beszélnie az egyik érintett pappal, aki leszögezi, hogy ő nem erőszakolt meg senkit, habár „játszottak”, tehát az „enyhébb” molesztálást elismeri, viszont hozzáteszi, hogy őt is megerőszakolták. Ez az igen érdekes szál azonban kibontatlanul marad. Vagy ki kellett volna hagyni a filmből, vagy ha már bekerült, akkor végig kellett volna vinni.

A film befejezése két óra után lehetett volna kicsit grandiózusabb és katartikusabb, semmint annyi, hogy mutatják a nyomdát, amint készül a lap (kísértetiesen hasonló befejezés ez A dolgok állásához, csak ott van hozzá Creedence Clearwater Revival), meg hogy megindulnak a telefonok a szerkesztőségbe. A színészi játék nem nagy szám.

Egyszer érdekes és nézhető játékfilm a Spotlight, ami azonban sokkal jobb is lehetett volna, és egy legjobb filmnek járó Oscart biztosan nem érdemelt meg.