Prága és Budapest II.

„A sikeres Csehszlovákiával szemben, a trianoni magyar állam az akkori Európa páriája lett. A konzervatívok a Kommün, a liberálisok és baloldaliak pedig a jobboldali restauráció miatt néztek rá gyanakvással. A pária sors kialakulásában nemcsak a külföld előítéletei a vesztessel szemben, meg a sok koncra éhes, majd pedig a megszerzett zsákmányt éberen őrző szomszéd játszott szerepet, hanem mi magunk is. A trianoni magyar állam a forradalom, a Kommün és az ország megcsonkítása után érthetően hangoztatta a folytonosságot a történelmi múlttal, de ezzel a vesztes háború minden bűnét az egyharmadnyi maradék ország vette magára. A trianoni Magyarországgal szemben alkalmazott megtorlás jóval súlyosabb volt, mint a háború fő felelősének tartott Német Birodalommal szembeni alkalmazott intézkedések. Közben az új Német Birodalom épp úgy, mint az Osztrák Köztársaság egy-egy elegáns mozdulattal maga mögött hagyta a birodalmi múltat, s igyekezett szűzen megjelenni a nemzetközi politikában. A győztesek, mint a csehek, a lengyelek, a románok és a szerbek pedig a győzelem fényében sütkérezhettek, s a saját új vagy megnagyobbított államuknak örvendeztek.

Az új Csehszlovák Köztársaság hivatalosan az egységes »csehszlovák« nemzet állama volt, ahol nemcsak a németek, a magyarok és a ruszinok lettek másodrangú állampolgárok, hanem a külön nemzeti identitástól lényegében megfosztott szlovákok is. Prága ebben a 20 évben egy önálló állam modern fővárosa volt, míg Budapest a kezdetben, mint a »bűnös város«, küszködött a 1918-19-es zavaros idők emlékével, meg azzal, hogy egy nagy birodalom társ-fővárosából egy kis ország vízfeje lett. Budapest a 30-as évek elejére jórészt magára talált, újra egy izgalmas metropolisz lett, hatalmas, hollywood-i méretű szórakoztató iparral, ahol a wales-i herceg barátnőjét, Mrs. Simpsont egy pesti zsidó fiatalember, egy bizonyos Markstein Józsi nevű parkett-táncos (ismertebb művésznevén Alfonzó) táncoltatta meg az Arizona mulatóban.

A második világháborút Prága gyakorlatilag pusztítás nélkül úszta meg, míg Budapest – Berlinhez, a német nagyvárosokhoz és Varsóhoz hasonlóan – ismét romhalmaz lett. A csehek nem először a történelemben, a győztes oldalon fejezték be a háborút, míg hazánk az utolsó csatlós bélyegét viselte 1956-ig, s sokszor még azóta is. Prága a kommunista hatalomátvételt és a sztálinista rendszert is valamivel jobban átvészelte, mint Budapest, mert például alig volt kitelepítés a városból. Ott is épült persze egy rettenetes Sztálin szobor, amit csak 1962-ben bontottak le. A szelíd elbánás a németekre és a magyarokra nyilvánvalóan nem vonatkozott, s a kollektív jogfosztás érvényessége a mai napig a demokratikus cseh (és szlovák) politikának is egyik sarokköve.”