Az ígéretek forradalmárai

Magyarországon 1990 óta mindig ugyanaz emel fel, vagy épp taszít a mélybe egy pártot. Ha egy párt ígéretes, van jövője, ha nem, előbb-utóbb kiszelektálódik. Az ígéretesség nem feltétlen azt jelenti, hogy egy párt sok konkrét ígéretet halmoz fel; lehet nyerni egyetlen konkrét ígéret nélkül is, ha van helyette brand, ideológia, cél, program, személy, de akár csak egy nagy ködfelhő. Mindegy mi, csak azonosítható, magával ragadó legyen, hiszen – kéretik nem elfeledni – a politikának mégis csak az a célja, hogy magával ragadja az embereket. Az emberek ugyanis eredendően nem politikai lények; ahhoz, hogy úgy érezzék, ők is részei a politikának, igenis be kell vonódniuk a politikai folyamatba. Az már a politikusok találékonyságán múlik, hogyan tudják bevonni az embereket a politikába. 

„Ígéreteket akarok!”

A bevonódásnak mindig köze van a kor követelményeihez, az úgynevezett korszellemhez. A legerősebb ígéret maga a „kor”, amikor az emberek nagyon látványosan ugyanazt élik meg, mint a politikusok. Ilyen nagyon erős korszellem volt a 19. században mondjuk a nemzetállam kiépítése, s ilyen 1989-90-ben a demokrácia megteremtése. Nem kell félnünk olyan puha kategóriáktól, mint a „korszellem”, annál is inkább, mert mindannyian érezzük, hogy a korszellem mindannyiunkra gyakorolt hatása nélkül például sohanapján nem tudtunk volna rendszert váltani.  

Azt szeretném tehát javasolni, hogy az elmúlt 25 év ígéreteit ne annyira szakpolitikai dimenzióban, mint inkább a változó korszellem felől közelítsük meg. Ha így teszünk – úgy hiszem -, képesek leszünk nagyon fontos tendenciákat és változásokat megmagyarázni. De legalábbis két felemelkedést: 1994-ben az MSZP-ét és 2010-ben a Fideszét. 

De mielőtt a magyar helyzet részletesebb áttekintésére térnék, hadd hozzak egy számomra roppant érdekes és tanulságos nemzetközi példát, s ehhez hadd fűzzek egy kis elmélkedést a választói „lelkületről”. 

Szemfüles nyugat-európai kutatók nemrégiben különböző országok politikai falfirkáit vizsgálták. Céljuk az volt, hogy összegyűjtsék a közterületek falaira írott s politikai üzenetként azonosítható szövegeket. A rengeteg érdekes firka közül nekem van egy kedvencem. Az, amelyik így szól: „I want promises” (ígéreteket akarok). Ez egy roppant tömör és egyszerű mondat, amelyre a kutatók Brazíliában bukkantak. Nem tudjuk, aki írta, komolyan gondolta-e, sőt azt sem tudjuk, pontosan mire gondolt. Abban azonban bizonyosak lehetünk – s bizonyosak voltak ebben a kutatás végzői is -, hogy a mondat valami lényegeset fejez ki. Ebben a tömör mondatban ugyanis sok minden benne van a választó lélektanából. Az egyik: ellentétben a mai mainstream-politika azon állításával (miszerint a mai politikában nincs helye az ígéreteknek), az emberek ezt nem feltétlen így látják. Nem tudjuk persze, hogy az írás szerzője szavazó-e egyáltalán. Meglehet, viccelt. Mindenesetre mondata kifejez egy közhangulatot, ha tetszik: a mindennapi politikafogyasztók hangulatát. Valami olyasmit, hogy az emberek korántsem bonyolult ígéreteket akarnak. Fogalmuk sincs, mi az a szakpolitika. Követhetetlen számukra a politika belső világa; ilyesmikkel kár is őket terhelni. Egyszerű és átélhető ígéretek kellenek nekik. 

1994-ben ezzel nyert az MSZP és 2010-ben ezzel nyert a Fidesz.

Az első nagy ígéret: az MSZP    

Az, hogy 1994-ben az MSZP váratlanul olyan hatalmas fölénnyel nyert, már nagyon korán ráirányította a figyelmet az új demokratikus rend és a magyar választó közötti laza kapcsolatra, illetve arra, hogy meddig terjed a jelen ígéretessége. 1990-ben, amikor az átmenet lebonyolódott, két fundamentális ígéret volt: 1. Magyarországon – hasonlóan a fejlett Nyugathoz - demokrácia lesz; 2. A demokrácia kiépítése százszázalékosan a jelenben történik majd, azaz a történelmet magunk mögött hagyjuk. 

Volt tehát egy maradéktalanul osztott korszellem, ami azonban a reméltnél sokkal rövidebb ideig tartott.  

Nem arról van szó, hogy az emberek négy év alatt megutálták volna a demokráciát és visszavágytak volna a régi rendszerbe. Arról meg végképp nincs, hogy tudatosan végiggondolták volna, hogy hoppá, még sincs vége a történelemnek. De 1994-re mégis egy olyan szituáció állt elő, amelyben a legnagyobb (szinte az egyetlen) valódi ígéretet az az MSZP jelentette, amelyet négy évvel korábban tönkrevertek. 

Ha a brazil falfirka szellemisége felől nézzük („ígéretet akarok”), akkor az MSZP éppen azért térhetett vissza, mert a „jelen” semmilyen átütő eredményt nem hozott, s a jelennel szemben a közelmúlt feltámasztása nagyon erős ígéretet jelentett. 1994-re a két legfőbb jelen-kihívást kellett volna megoldania a fiatal demokráciának: egy politikait és egy gazdaságit. Politikai értelemben a demokráciának bizonyítania kellett volna, hogy szabadabbá teszi az embereket, mint korábban. Ehhez képest az MDF-kormány túlságosan drasztikusan és sok tekintetben amatőr módon csak annyit ért el, hogy a társadalom kevésbé érezte magát szabadnak, mint a késő Kádár korszakban.  

Gazdasági értelemben a korszaknak bizonyítania kellett volna, hogy a piacgazdaság jobb, mint az állami fennhatóság. Ehhez képest a nyugati típusú piacgazdaság kiépítésének liberális igénye, a privatizáció szükségességének hangoztatása rövid idő alatt nagyon drasztikus változásokat hozott és nemigen talált fogadókészségre az egyébként a demokráciával elvben rokonszenvezők körében sem. E két deficit a rendszerváltás két ikonikus pártját érintette a legjobban: az MDF-fel elsősorban politikai, az SZDSZ gazdasági szemlélete miatt vált népszerűtlenné, s 1994-től kezdődően mindkettő követő helyzetbe került az MSZP-vel, majd később a Fidesszel szemben.   

Az MSZP nem pusztán azért nyert, mert négy év alatt naggyá nőtt az iránta való nosztalgia. Természetesen neki is voltak rész-ígéretei, de mindennél fontosabb volt, hogy ő maga egy ígéret. Győzelme azt fejezte ki, hogy – ellentétben a pár évvel korábbi várakozásokkal - a történelemnek talán még sincs vége, a közelmúlt él, és a közelmúlttal való folytonosság, komfortérzés biztosítása sokaknak elsődleges cél. Ha ígért is az MSZP mindenfélét (jólétet, gazdasági felemelkedést, sőt új alkotmányt is), a fő ígérete mégis az volt, hogy helyreállítja a régi világgal való megbolygatott kapcsolatot. 

S az MSZP „monopolista” volt: 1994-ben a baloldal volt az egyetlen, amelynek volt a szabad kapacitása a múlthoz. Egy olyan korban, amely fennen hirdette, hogy véget ért a történelem, az MSZP bebizonyította, hogy az elhaltnak hitt történelem nagyon is eleven. De persze ekkor még csak a közelmúlt elevenedett meg, és az MSZP – lényegében észrevétlenül – megvívta a folytonosság első forradalmát. Ennek akkoriban csak az anekdotikus elemire figyeltünk fel („visszatértek a párttitkárok” stb.), holott sokkal fontosabb volt, hogy a régi motorosok képében a történelem köszönt be először egy olyan korban, amikor a politikai elitben és a társadalomban is széleskörűen osztott közvélekedés volt, hogy 1990-ben tiszta lappal indultunk, s a demokrácia lapjaira merőben új dolgokat írunk majd.  

1994 tipikusan „ígéreteket akarok” állapot volt, s az MSZP volt az a párt, amely rátapintott a lényegre: kilúgozott racionalitással semmi esélye. Nem arról akarta tehát meggyőzni a nagyérdeműt, hogy mi elkerülhetetlen, s mi lenne a „felelős” döntés, hanem azt kezdte pedzegetni, hogy a közelmúltat, igenis, nem szabad kidobni az ablakon. Miközben a liberálisok mondjuk azzal voltak elfoglalva, hogy kezdjék elmagyarázni, miért üdvözítő számunkra a liberális demokrácia. Utólag nézve persze könnyű okosnak lenni, de azért tényleg meglepő, hogy a rendszerváltó liberálisok 1994-re már mennyit veszítenek „ígéret-érzékenységükből”, s mennyire csak a „racionális” politika képviseletére tesznek fel minden lapot. Az SZDSZ, amely 1990-ben (és részben 1994-ben) még nagy pártnak számít, 1998-ra már legjobb esetben is csak középpárt, s a 2000-es években pedig már kicsi. Kicsi, mert a „szétszakított”, a politikát racionális kategóriákban elképzelő választóhoz szól, és képtelen bármiféle történelmi érzékenységre.  

Bármit is gondolunk tehát az MSZP „idejétmúltságáról” (már 1994-ben is), látnunk kell: az ígéretek vonalán ő volt az a párt, amely először reagálta le a korszellem kezdeti elmozdulását a történelem vége felől a történelem visszatérése felé. S nem véletlen, hogy 2002-ben és 2006-ban a választók neki adtak kétszer egymás után kormányzati megbízást. Egészen a 2000-es évek közepéig tart az a társadalmi percepció, hogy a baloldal tudja a folytonosságot biztosítani, kielégítvén ezzel a társadalom stabilitás utáni vágyát is.   

A második nagy ígéret: a Fidesz

A Fidesznek a távolabbi múlt feltámasztására irányuló politikája érthetetlen lenne a fenti előzmények és összefüggések bemutatása nélkül. Ha tehát képesek vagyunk az elmúlt 25 évet egy folyamatnak tekinteni, akkor fontos látni ennek a folyamatnak azon állomásait, amelyek módosították a korszellemet s ez által a pártpolitikai arénán belüli viszonyokat is. 

1994-ben az MSZP-t csapja meg a történelem szele, és sokáig úgy tűnik, hogy az MSZP lesz az a párt, amely a magyar társadalom ellentmondásos fejlődését felismerve olyan receptet ad, amely komolyan veszi a közelmúlttal való folytonosságot. Gyurcsányék idején az MSZP már azt is tudja, hogy a történelemmel (és nem csak a közelmúlttal) is számolnia kell. Nem véletlen, hogy Gyurcsány 2006-tól már egy centralizáltabb és valódi politikai vezetéssel bíró kormánypártot szervezne, kvázi egy olyat, amely a magyar politikatörténetben mindig is létezett. Az MSZP drámája azonban az, hogy ezt a centralizációt a baloldal nem tudja megcsinálni, ez által szervezeti értelemben nem tud továbbfejlődni. Mivel pedig az SZDSZ épp a szétmorzsolódás útján van (nem kis részben a fentebb említettek miatt), az MDF pedig már szétmorzsolódott, a Fidesz lesz az, amelyik (már 2006-ot követően) közel kerül ahhoz, hogy ebbe a történelmi hagyatékba „beleálljon”. Az a Fidesz, amely a 90-es években fényévnyire volt attól, hogy valaha is egy nagy konglomerátum-párt váljék belőle. Ebből – de csak ebből – a szempontból jogos kritikusainak az a véleménye, hogy a Fidesz „elárulta” korábbi elveit. Hiszen megalakulása idején, amikor még a „belgák pártjának” nevezte magát, eszébe nem jutott, hogy egyszer, új „kurzuspártként” a magyar történelem mindenkori hatalmas kormánypártjainak nyomdokába lép.

Nem volt törvényszerű, hogy ezt az utat a Fidesznek kell bejárnia. Ám az MSZP 1994-es visszatérése, illetve 2002 és 2010 közötti kétciklusú kormányzása már a felé mutat, hogy ilyen jellegű pártra szüksége van Magyarországnak. Egy esetben lehetett volna ezt fajta „állampártosodást” elkerülni; ha a rendszerváltás utáni 25 év folyamatai révén Magyarország valóban liberális demokráciává válik és egy valóban plurális társadalmi szerkezetet alakít ki magának. Nyilvánvaló: egy ilyen szerkezet fölött szükségtelen egy állampárti konstrukció.

Csakhogy a magyar társadalomban ilyen szerkezetbeli változás egyáltalán nem következett be. S talán nem is következhetett. Részint az idő rövidsége, részint a hazai hagyományok miatt, de azért sem, amiről Daron Acemoglu és  James A. Robinson írnak Miért buknak el nemzetek? című híres könyvükben. Ők ugyanis azt állítják, hogy bár országok felemelkedésére vagy süllyedésére nincs történelmi determináció, a mai státust meghatározó folyamatok döntően a történelemben zajlottak le, hosszú évszázadok alatt. Azaz roppant nehéz ma előállítani olyan vívmányokat, amelyeket a Nyugatnak is csak évszázadok alatt sikerült. Ez persze nem vigasztaló, de mindenesetre nem árt alaposan figyelembe venni. Mint ahogy azt is: milyen korlátai vannak azon országok demokratizálódásának és modernizálódásának, amelyek a történelemben nem mehettek át a nyugati országokéhoz hasonló fejlődési fázisokon? Vajon kiküszöbölhetőek-e egyáltalán ezek a történelmi hátrányok?

1989-90 válasza erre a kérdésre az volt, hogy minden további nélkül. Az MSZP 1994-es visszatérése már annak a jele, hogy lassabban a testtel. A Fidesz 2010-es és 2014-es győzelme pedig már egy nagyon-nagyon komoly felkiáltójel: a távolabbi történelem itt dübörög velünk, s ma az a párt az ígéretes, amely a történelem ittlétére épít. Vakok lennénk tehát, ha – beleragadva a jelen narratívájába – pusztán annyit látnánk: itt egy új autokrácia épül és ezzel szemben a demokrácia helyreállítására van szükség. Ez szerintem nem elégséges olvasata az elmúlt öt évnek. Meg kell érteni, miért gondolják valódi ígéretnek az emberek a Fideszt, s miért nem azokat, akik a valódi demokráciát ígérik. A válaszhoz – és egy új ellenzéki önszemlélet kialakításához - nagyon mély történelmi stúdiumok kellenek. S nem árt a korszellemnél kezdeni. 

Van-e újabb ígéret?

Természetesen egyetlen párt és kormány (mint ígéret) sem örök. Az 1994-ben győztes ígéretnek számító MSZP négy év múlva simán megbukott, igaz, 2002-ben visszatért. 2004-ben Gyurcsány egymaga volt az ígéret, hogy aztán 2006 után ígéretessége vergődésbe csapjon át. 2010-ben és 2014-ben a „feltartva” győző Fidesz toronymagas ígéret volt – 2014-ben elég volt annyit mondania, hogy „folytatjuk”. Az MSZP ígéretessége simán elillant, s hasonlóképp a Fideszé 2002-re. Senkinek nincs ígéret-örökbérlete. 

Persze ahhoz, hogy a Fidesz elveszítse mostani gigászi fölényét, nem elég, ha vele szemben sporadikus ellenállások mutatkoznak. Az ellenállás a magyar politikai kultúra integráns része, és ha nem is túl gyakran, de gyakran „használták” elődeink is. Főként akkor, amikor kormányok a társadalom „nyugalmát” veszélyeztették. Ilyenkor mindenfajta társadalmi lázadás szokott bekövetkezni. De az ellenállás és a lázadás csak akkor hoz politikai innovációt, ha hozzá egy olyan új ígéret kapcsolódik, amelyet sokan követni tudnak. Az nyilvánvaló, hogy az elmúlt években az ellenzék nem tudott vonzóvá válni. Részben azért, mert belemerült a szakpolitikába; részben azért, mert tartózkodott az – úgymond – betarthatatlan ígéretektől. Úgy vélem, mindkettő tévedés; a szakpolitika önmagában nem alkalmas népszerűség-növelésre, az „ígéret-mentesség” pedig egyenesen lehetetlenné is teszi az adott pártokkal való azonosulást.

Meglehet, egy új paradigma kapujában állunk? Lehet, hogy ha (ellenzéki) pártok nem tudnak korszellem-ígéretté válni, akkor jönnek a civilek? 

Vannak erre utaló jelek szerte Európában. A mienkénél sokkal nagyobb tömegek vannak az utcákon, s a mienkénél sokkal több alternatív politikai erő is szerveződik ezekből. Jó néhány közülük be is kerül a parlamentbe. Ott a megmozdulások egy nagyon erősen kapitalizmus- és olykor demokrácia-kritikus attitűdből jönnek. A nálunk mostanában kibontakozó kockás inges „forradalom” egyelőre kormány-ellenes.  Ott az, nálunk emez a korszellem. 

Vajon van-e jövőt megalapozó ígéret a kockás ing mögött? Vagy bármi mögött, ami nem Fidesz? S vajon a Fidesz meddig tudja elhitetni magáról, hogy ő az egyetlen ígéret?