A remény tüntetése

„A mai tüntetés reményteli volt. Ilyesmit utoljára a diáktüntetésekről írtam, de azokban, mint az elmúlt években oly sok dologban, csalódnom kellett és utána már csak a kiábrándultság maradt. Ezt a kiábrándultságot éreztem a választások idején, a netadós tüntetésekkor és szinte mindig, amikor felmerült az, hogy valamely társadalmi csoport kiállna a kormánnyal szemben.

Ma sem akarta elmenni tüntetni. Nem azért, mert nem értek egyet a tanárok követeléseivel, nem is a rossz idő zavart (voltam már rosszabb időben is tüntetésen), hanem csak egyszerűen úgy gondoltam, hogy nincs értelme. Végül mégis úgy döntöttem, hogy elkísérem apámat, mert az oktatás azon ügyek egyike, amiért úgy gondolom, hogy minden körülmények között ki kell állni. 

Már az is meglepett, hogy ennyien voltunk, hiszen mind az időpont, mind az időjárás szerencsétlen volt, ráadásul az elmúlt napokban a kormányzati kommunikáció nagyon igyekezett, hogy a követelések jogosságát megkérdőjelezze és a tüntetők hitelességét megkérdőjelezze. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) mégis sokan voltunk (az egyetlen becslés, amit olvastam harmincezerről szólt, de a tömegben állva tippelni sem tudnék). Ami viszont ennél is nagyobb meglepetés volt, az a beszédek tartalma és az, ahogy erre a tömeg reagált. Ez egy ízig-vérig baloldali tüntetés volt, ahol a szónokok jelentős része a legalapvetőbb baloldali értékeket kérte számon a kormányon és ahol legalább annyira fontos volt a tanárok követeléseinek támogatása, mint amennyire a különböző társadalmi csoportok közötti szolidaritás fontosságának kiemelése. Tanárok, egészségügyi dolgozók, közszolgálati dolgozók, a szociális szféra képviselői és még sokan mások közösen álltak ki és mutatták meg, hogy nem hagyják, hogy a kormány a szokásos taktikáját használva megossza őket.

Persze volt már olyan, hogy a különböző társadalmi csoportok közösen tüntettek (maga Sándor Mária is megemlékezett arról, hogy egyszer már felszólalt a pedagógusok rendezvényén), de ilyen széles összefogást (a csatlakozó szervezetek listája itt elérhető) rég láthattunk. A harag és az elkeseredettség kézzelfogható, és reményteli, hogy az emberek merik hallatni a hangjukat (ne feledjük, a tanároknak és a közszférában dolgozóknak van mit kockáztatniuk azzal, hogy kiállnak), reményteli az is, hogy az emberek nem csak saját nyomorukra érzékenyek, hanem egyre jobban észreveszik, hogy a Fidesz tevékenysége mindenkinek káros.

Fontos, hogy ezt sose tévesszék szem elől a tüntetők és fontos, hogy azok a szervezetek, akik most a szolidaritásukról biztosították egymást, akkor is így járjanak el, ha esetleg valamelyiküknek később kedvezne a kormányzat, ugyanis külön-külön ezek a szereplők gyengék. A Fidesz nagyon jól ért ahhoz, hogy egy-egy elégedetlenkedő csoportot elnémítson (sokszor - lásd a diákmozgalmak elhalását - ehhez nem is kell mást tenniük, mint kivárniuk), azonban ha ennyi különböző csoport egymás érdekeiért egyformán kiáll, akkor azzal szemben tehetetlenné válnak.

Őszintén remélem, hogy a jövőben akár a Pedagógusok Szakszervezetének, akár más szakszervezetnek, mozgalomnak, csoportnak sikerül további olyan tüntetéseket szerveznie, amin ilyen széles összefogás van, ugyanis ilyenek nélkül a mai csak egy lesz a sok értelmetlen megmozdulás közül. Őszintén remélem azt is, hogy a mai tüntetést támogató szervezetek és azok a csoportok, akiket képviselnek továbbra is kitartanak és tényleg készek elmenni a végsőkig, mert hiába fenyegetnek sztrájkkal, vagy bármilyen további ellenkezéssel, ha aztán ettől elállnak (ahogy a pedagógusok sajnos ezt korábban már megtették). És végezetül, őszintén remélem, hogy az a szolidaritás, amiről a tüntetésen szó volt, nem fog eltűnni, ugyanis szolidaritás, egymás iránti érzékenység és összefogás nélkül semmit nem lehet megváltoztatni.”