Nem az egóját írta meg – búcsú Speidl Zoltántól

– A Speidl-szemináriumok... azokon.
– Tényleg!
– Én azokra jártam ki a Pázmányra nagyjából. Másra nem is.
– Túl sokra én sem. Mondjuk Osztovitséra mindig. Meg Speidlre, igen. És, leszámítva a dohányzót, tényleg ott találkoztunk először! Speidlnél.

A fenti mondatok tegnap este hangzottak el a budapesti éjszakában, úgy fél 11 körül, a Síp utca 2-es szám alatti italmérés homlokzati boltív alá bújtatott kis asztalkája mellett. És amikor elhangzottak, Speidl Zoltán már néhány órája halott volt.

Csakhogy ezt az asztalkánál ülő két egykori tanítvány, akik több mint tíz év múltán épp tegnap este találkoztak újra, nem tudták. Egyikük – ez voltam én – egy órával később, fél 12 körül olvasta a hírt a telefonján, már hazafele menet. Rögtön írt annak, akitől épp csak elbúcsúzott:

– Jézusom. Most olvasom. Meghalt Speidl. Ma.

A válasz sem késlekedett.

– Azelőtt, hogy találkoztunk ma, déltájt nagyon sokat gondoltam rá. Pedig hónapok óta nem. Nagyon-nagyon csodálatos ember volt. Nagyon.

Mindezt csak azért tartottam fontosnak leírni most, mert ahogy olvasom a halálhírről szóló rövidke híreket, az olyan címeket, hogy életének 74. évében „Meghalt Speidl Zoltán országgyűlési képviselő”, nagy a hiányérzetem. Mert igaz, hogy Speidl Zoltán tagja volt az első szabadon választott országgyűlésnek, s persze közéleti szempontból az efféle életrajzi adatok tűnnek relevánsnak, csakhogy semmit nem mondanak arról, kit vesztettünk el.

MDF-es képviselőből volt sok 1990 és 1994 között. Speidl Zoltán különlegességét sokkal inkább mutatja, hogy egy-másfél évtized távlatából is eszébe jutott a tanítványainak, sőt, furcsaságnak tetszett, ha épp hónapokig nem jutott eszükbe. Speidl Zoltán újságíró, rövid ideig politikus volt, de ami a legfontosabb, amiért hatása még sokáig itt marad az általa nem csak szeretett, de nagyon jól is ismert országban: tanár volt. Alapembere volt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán indult újságíróképzésnek, s miközben sosem kérkedett azzal, hogy mekkora bennfentes volt ő, hogy ott volt a tűzközelben, a parlamentben, bizony jó volt olyasvalakitől tanulni, aki nem csak könyvekben, újságban és híradóban látott politikát.

Meg persze olyasvalakitől, aki írt még valódi riportot, nem is egyet. Aki tudott mesélni azokról az időkről, amikor az újságíró simán elmehetett két hétre vidékre, csak mert olvasott egy mínuszos hírt valami falusi gyilkosságról. Volt ideje, heteken át kérdezgethette az embereket, amíg fel nem tárult a tragédia háttere, a viszonyok, az egész kis belvilág. Speidl Zoltán nem volt újságíró-szupersztár. Nem az egóját írta meg, ha írt. A megértés, a higgadtság, az érdeklődés és a tisztesség sugárzott a soraiból. Merthogy belőle, az emberből is ezek sugároztak mindig. Tisztesség, bizony. Annyira, hogy a kétezres években is nyugodtan kiadhatta rendszerváltás előtti riportjait. Ha idővel változott is a véleménye erről-arról, köpönyeget sosem forgatott, neki nem kellett szégyenkeznie korábbi sorai miatt. Még csak változtatnia sem kellett a szövegeken.

A mi szövegeinken mondjuk kellett változtatnia eleget. Azokon a kezdetleges kis írásokon. Mindig megértően és nyugodtan tette. Türelmesen. Az, hogy tájékozatlan félanalfabéták szép lassan elkezdték kellemetlennek érezni, ha reggel nem olvasták el a lapokat, aztán még lassabban, de érdeklődni is kezdtek, mit olvastak és miért azt olvasták, miért éppen ott olvasták azt... Hogy ez többekkel is megtörtént, abban bizony nagy része volt Speidl Zoltánnak.

Aki ismerhette, tudja, hogy nem lehet máshogy gondolni rá: csak szeretettel.