Előválasztás Amerikában – elitek és életek

„A médiademokrácia működési képlete egyszerű: az elit primitív mosóporreklámokkal, kétes minőségű »politikai termékekkel«, félelemmel, gyűlölettel és kapzsisággal hergeli a sötéten örvénylő emberi tömeget, a modern proletariátust, a plázák népét. Az egykori centrum, a polgárság nemhogy eldönteni nem tud már vitákat, de lassan teljesen kiszorul belőlük. Helyükre vallási szekták, intoleráns, gondolatrendőrt játszó szélsőliberálisok, mohó, gátlástalan, semmirekellő szocialisták és jóléti sovinizmussal házaló, kenetteljes kokainkonzervatívok nyomulnak.

Civilizációnk vezérlő csillaga, az Egyesült Államok e téren is élen jár. A republikánus kampánygépezet legyártotta Amerika számára a huszonegyedik századi politikai pankrátort, a százszavas szókinccsel bármilyen problémát megoldó, agresszív házmester prototípusát. Az átlagos republikánus szavazó Donald Trumpra néz, és magára ismer: ő is két mondattal oldja meg a világ ügyeit, ő is rendkívül egyszerűen fogalmaz, és az ő világképe is jól modellezhető egy Superman meg egy Darth Vader akciófigurával.

Hiba volna akár egyetlen percre is elhinni, hogy a gátlásokkal és komplexusokkal önmagát nem emésztő ingatlanmilliárdos szuperpojáca valóban egy westernfilm keretében fogja elrendezni a világ ügyeit. Trump nem csupán extravagáns, magamutogató realityhős, de minden hájjal és politikai ravaszsággal megkent maffiózó. Félreérthetetlen jele ennek az, ahogy a háromszor elvált, látványosan liberális életvitelű Trump az amerikai szélsőjobb ikonikus vaskeresztényével, Sarah Palinnel jár politikai násztáncot. Legfőbb elv: a hatalom. Akik pedig ilyen mélyre képesek hajolni érte, azok a Fehér Házban sem lesznek Robespierre-ek, legfeljebb szép szavú és enyveskezű Dantonok.

Nagyobb veszélyt jelent a bolygóra az első előválasztáson Trumpot nagy meglepetésre legyőző Ted Cruz. A latino szavazatokért már a nevével bejelentkező vallási fundamentalista, aki a szír problémát szőnyegbombázással oldaná meg – Isten majd kiválogatja az övéit –, és aki szerint a darwinizmus meg a globális felmelegedés egyaránt balliberális hazugság, egyetlen percig sem titkolja, hogy elnökként elsőrendűen nem az Egyesült Államok érdekeit, hanem saját vallásos rögeszméit érvényesíti majd. Személyében világra jöhet a keresztény ISIS, az iszlám radikalizmusra és a szektás liberalizmusra adható legrosszabb válasz.

A további esélyes republikánus jelöltek, a kőkemény konzervativizmusából és vallási fanatizmusából a választásra kicsit engedő Marco Rubio, a Bush-dinasztia aktuális koronahercege vagy a gyermekorráról fiktív hőstörténeteket gyártó adventista csodadoktor, a valóban kimagasló eredményeket felmutató idegsebész, Ben Carson egyelőre a pártvezetés és a szponzorok kegyeiért küszködik. A Dick Cheney és George W. Bush által kifeszített inga Barack Obamáig lengett, s most visszaleng: Rubio kőkemény háborús héja, Carson vallási fanatikus, mindannyian tántoríthatatlanul szigorú álláspontot képviselnek a homoszexualitás, a világcsendőrség, a fegyverviselés vagy épp az abortusz kérdésében. Igazán esélyes, mérsékelt republikánus jelölt nincs. Még Trump meg a Közel-Keletet felperzselő Bush öccse az, aki talán kevésbé pofázna bele az amerikaiak hétköznapjaiba, és nem a Bibliát forgatná azokon a sajtótájékoztatókon, ahol politikai döntéseket kell megmagyarázni. Ijesztő radikalizálódás ez abban az országban, amely sokak szerint annak köszönhette páratlan sikereit a XX. században, hogy mindvégig egyetlen erő kormányzott: az Amerikai Konzervatív Párt. Csak épp gyakran jobbközépről, néha balközépről iktattak be elnököt.

A demokratáknál egyszerűbb a képlet. A pártvezetés és a Wall Street jelöltje a keserű, agresszív feminista prototípusa: Hillary Clinton. Az elmúlt húsz év során mindent és mindenkit megszavazott, ami vagy aki aktuális politikai céljait meg az általa képviselt nagyvállalatok pénzügyi érdekeit szolgálta – így az iraki háborút is. A demokrata háborús héja természetesen élen jár a politikailag korrekt beszéd megkövetelésében, és még mindig a közvélemény sajnálatából él, ami nyilvános megcsalatása és férjének kanosszajárása nyomán az ölébe hullott. Az a veszett düh, amellyel fegyvertartás kérdésében a lényegesen esélytelenebb, sokkal kisebb pénzből és szervezeti háttérrel kampányoló Bernie Sandersre támadt – annak ellenére, hogy Sanders a szigorítás, csak épp nem a tiltás híve –, vagy ahogy hű fegyverhordozója, Madeleine Albright egykori külügyminiszter pokollal fenyegette meg azokat a nőket, akik nem Clintonra szavaznak, sokat elárul a hatalom mindenáron való akarásáról.

Bernie Sanders Clinton szöges ellentéte: a szakszervezetek és a fiatalok által támogatott szenátor vérbeli baloldali – mindig is széles frontvonalon harcolt a lobbistákkal, a piacfundamentalistákkal, a verseny etikáját hirdető, sajátosan amerikai prófétákkal. Sanders soha nem volt pártkatona, mindig elveket és embereket képviselt, nem washingtoni hatalmasságokat vagy céges bankszámlákat. Legkeményebb kritikusa volt a 2008-ban világválságot okozó bankszektornak, ő az a jelölt, aki valóban tenni akar az oktatásért, az egészségügyért és a környezetvédelemért. Bernie Sanders, akit riválisai kommunistának bélyegeznek, a svéd vagy a dán modellt alkalmazná a gyengéken és szegényeken való áttaposás évszázados amerikai hagyományával szemben. Sanders az egyetlen jelölt, aki valóban minőségileg más programot képvisel, mint a tőzsde és a birodalom hatalmára programot építő jelöltek.

Sanders valódi változást kínál, de mellette Trumpról és Cruzról is elmondható, hogy elnökként vélhetően önmagát képviselné, ahelyett, hogy a pártelitek érdekeit járná ki. Cruz fanatizmusa félelmetes és kiszámíthatatlan, ezért én az elnöki címért jelenleg egy Sanders–Trump csatának drukkolok, ahol végül Sanders nyer. De mi tagadás, azt is szívesen végignézném, ahogy Trump begyalogol Washingtonba, és tényleg széjjelzavarja a lobbistákat – ahogy ígérgeti. Talán betartaná. Mégiscsak nagy dolog lenne, ha a civilizáció vezető hatalmában többé nem volna nyilvános és törvényes a korrupció.”