A csőcselék embersége

„A Hír TV-ben arról beszélek, hogy miként tolul fel a mocsok szennyvízcsatornákból, miként szállja meg a nyilvánosság tereit az alávaló söpredék. Az apropó Orbán Viktor lányának fórumokban és kommentmezőkben elkövetett csoportos cigányozása, mocskolása, verbális megbecstelenítése, amire az kínált alkalmat a sötéten örvénylő massza számára, hogy épp gyereket vár.

Ha valaki nem Orbán híve, akkor az én vagyok, de pont ennyire biztos, hogy ez az utolsó olyan téma, ahol elmúltötévezni lehet. A stúdióban mégis szárba szökken a kormányfóbia, melynek nyomán a velünk élő huszadik század máris Orbán felelősségével szembesít. Elhangzik, hogy a gyalázkodó kommentek és fórum-hozzászólások valójában sajnálatos reakciók arra, ahogy Orbán a magyar emberek életébe avatkozik – a vádbeszédben még Czunyiné meg a KDNP neve is elhangzik. Mintha nem egy világfolyamatról volna szó. Mintha nem pontosan ugyanez a mocsok özönlene Riótól Los Angelesig, Tokiótól Buenos Airesig. Mintha nem ugyanolyan módon gyaláznák nap mint nap valamennyi nyilvános szereplő anyját, fiát és testvérét, ahogy azt most éppen Orbán lányával teszik. Az áldozat hibáztatása talán a legalávalóbb intellektuális szemfényvesztés – jól jelzi, hogy a magyar értelmiség jelentős része ma már képtelen értelmezni a világnak azokat a dimenzióit, ahol nincs Orbán Viktor. Legyenek akár rajongók, akár gyűlölködők, számukra Orbán a Történelem Ura.

Picit felhúzom magam efölött, és megidézem Hamvas Bélát, aki tűpontosan írja le, hogy a barbárság a modern korban nem kívülről és távolról tör a civilizációra, mint egykor a Rómát ostromló törzsek, hanem belülről és mélyről: a kollektív tudattalanból. Amikor annak tanúi vagyunk, hogy szennyes kezek miként marcangolják cafatokra Orbán Ráhelt, akkor ezzel a barbársággal szembesülünk. A szennyvíz feltör, és elönti az otthont.

Váratlanul érkezik a balcsapott: vitapartnerem szomorú szemekkel rám tekint, és az univerzum minden emberségét egyetlen szentenciába sűrítve így szól: »Azért ne felejtsük el, hogy Emberekről van szó!« Elönt a szégyen. Hát ennyi emberség nem szorult belém, hogy a köpködve cigányozó, lincselő csürhében már nem is látom az Embert?!

Nem térdelek a lábuk elé, hogy megmossam, mint az a kedves Krisztus ott a stúdió túlsó végén? Hogy vetkőzhettem ki ennyire az emberségemből? Mit kevert az italomba Orbán Viktor?

Holott én sem gondolok mást: ők is emberek. Épp ahogy Jézus és Hitler, az apostolok és a lágerparancsnokok. Ahogy minden emberben megvan a lehetőség, hogy üdvözüljön vagy elkárhozzon. Ez a lehetőség tesz minket az ismert univerzum legnagyszerűbb és legalávalóbb teremtményeivé. Az emberséget éppen ezért nem használjuk furkósbotként, az ugyanis nem arra való, hogy politikailag korrekt nyelvet formáljunk belőle, hanem mondjuk arra, hogy szolidárisak tudjunk lenni akár a politikai ellenfelünkkel vagy annak családjával, továbbá bárkivel, akinek zsigereit arc és név nélküli féllények szaggatják.”