Kedves nővérek, kérlek, sztrájkoljatok!

Kérlek, tegyétek le a munkát, mindannyian. Nem magatokért, hanem értünk, betegekért és leendő betegekért. Sztrájkoljatok együtt, ha kell napokig, ha kell hetente, ha kell folyamatosan egészen addig, amíg a kormány nem hajlandó végre használható eszközöket adni a gyógyításhoz, nem csak kötszert, de gyógyszereket, gépeket, és tiszta kórtermeket is.

Egészen addig, hogy tisztességes béretek legyen. Elnézést, hogy ezt említem utoljára, de tudom, hogy Ti nővérek mindig mást helyeztek előtérbe. A saját prioritás listátokon mindig Ti jöttök utoljára a sorban, és ezért áldozatos munkával látjátok el a tüsszögőtől kezdve a haldoklóig az összes segítségre szorulót. Tudom, hogy a hivatásotok több mint munka, és több mint egy jogi kötelezettség, amit a munkaszerződésetek ír le. Elköteleződés és létforma. Tudom, hogy magatok miatt soha nem sztrájkolnátok, mert a hitvalásotok része, hogy a segítséget megtagadni bűn. Tiszteletre méltó élet ez, de ebben a különleges helyzetben mindannyiunknak bajt okoz. Sokan mondják, hogy a nővérek és orvosok nem sztájkolhatnak, mert azzal megszegnék az esküjüket. Én manapság azt hiszem, hogy ezzel tennének igazán eleget neki. 

Most a Ti kezetekben van az egész rendszer jövője. Nem úgy, ahogy eddig. Nem az egyes betegeké, akik fáradt szemmel néznek rátok, amikor behozzátok a gyógyszeradagot. Az összes elképzelhető leendő beteg gyógyulása múlik most rajtatok. A mindenkori kormányok nem hajlandóak addig lépni, amíg a falhoz nincsenek szorítva, amíg egy levegővételnyi „kommunikációs áthidalás” ki tud csúszni a torkukon. Addig azzal lesznek elfoglalva, hogy a saját semmittevésüket fényezzék. Hiába vár bárki kormányváltást, ha Magyarorzságon nincsenek sztájkok és erős érdekképviselet. A szakszervezet is csak akkor erős, ha bármikor ott áll az egész szakma mögötte és kész a munkabeszüntetésre. Akár másnaptól. Az valós alkupozíció. Ezzel a kormánnyal erő felmutatása nélkül pedig eleve felesleges tárgyalni. Látjuk, hogy nem érdekli a kórházi gyógyszer és étel hiány. Nem érdekli, hogy nincsenek diagnosztikai műszerek és hogy rohad a fal a kórteremben. Nem érdekli az elkerülhető halál. Nem érdekli, hogy fáradtak vagytok, vagy hogy szegények, mint a templom egere, miközben az egyik legfontosabb munkát végziket a társadalomért. Az sem, hogy a gyerekeiteknek nem lesz pénz nyelvtanárra, ami az egyre romló oktatás miatt lenne fontos, mert így bennragad a szegénységben. Vagy lejjebb csúszik, ha kis peche van az életben. Végtelnül álságos és igazságtalan ez. Nem érdekli, és nem is fogja, egészen addig, amíg le nem teszitek a munkát. Akkor talán. Máshol is sztrájkolnak orvosok, nővérek, de közben azért az életbevágó esetekben helyt állnak. De a rendszer mégis leáll egy időre, hogy erőt mutassanak. Mert tudják, hogy a könyörgés vagy panaszkodás nem segít, és senkit nem hat meg. A társadalomnak pedig az a kötelessége, hogy az orvosok és nővérek sztrájkja mellé álljon felismerve, hogy az róluk, a leendő betegekről szól. Ezért az újságírók, bloggerek, véleményformálók megvédik a sztrájkolókat a károgók és köpködők seregétől, így azok hamar elszigetelődnek.

Azt is mondhatnátok, hogy "ha ilyen fontosak vagyunk a társadalom számára, akkor tüntessen értünk". És igazatok lenne. Csak sajnos Magyarország még nem érett meg arra, hogy tökéletesen működtesse a társadalmi szolidaritás és visszajelzés ezen formáját, és az utóbbi évek mérsékelt sikerei sem erősítették meg eléggé ebben a műfajban. Talán a történelmi múltunkkal, talán a vérmérsékletünkkel van a baj. Talán beteg az egész társadalom, és a krónikus náthája, bedugult füle és begyulladt szeme miatt nem lát tovább az orránál. Nem tudom, de most nem is ez számít. Hanem az, hogy Ti kell, hogy megtegyétek a kezdő lépést, ami utcára csalja a még cselekvő képeseket. 

Sztrájkoljatok, egyszerre, mindannyian, keményen. Úgy, ahogy néhány jó szót szóltok a haldoklóhoz, ahogy átsegítitek a nehezén, ahogy a legborzalmasabb kezelésnek is a jó oldalát láttatjátok. Ugyanígy lássátok a sztrájknak is a jó oldalát. Lehet, hogy kellemetlen lesz egy kicsit, de szükségünk van rá, ma már mindennél jobban. Nektek és a családaitoknak is, de ugyanannyira nekünk is, betegeknek és leenedő betegeknek. Csak így lehet elképzelni, hogy 10 év múlva talán nem kell ugyanannyira rettegnünk a kórházi ellátástól, mint a betegség spontán lefolyásától. Nem a Ti hibátok, ahogy egyik betegség sem az, aminek a gyógyításában részt vesztek. De most csak Ti tudtok cselekedni, ahogy a betegágy mellett is. A beteg tehetetlen.