Nemcsak bunkó magyarok, de minden nép bunkói szívesen sütkéreznek a csalfa önámításban, hogy nekik van kultúrájuk, Amerikának meg nincs. Ehhez képest maguk is fénykardozva nőttek fel, és gyerekeik is ezért bolondulnak.
„Nemcsak bunkó magyarok, de minden nép bunkói szívesen sütkéreznek a csalfa önámításban, hogy nekik van kultúrájuk, Amerikának meg nincs. Ehhez képest maguk is fénykardozva nőttek fel, és gyerekeik is ezért bolondulnak. Ha ez tévedés, akkor lassan fél évszázada lubickolunk benne, és élvezzük. Mostanra mindenkinek tele van padlása, töke és hócipője a Star Wars-mániával – a gender-őrület ehhez képest jelentéktelen underground mozgalom –, jön ki az emberek könyökéből a főcímzene, és csak folyik rendületlenül címlapokról, képernyőről, Facebookról. Mintha a világ valaha volt legnagyobb marketingkampánya zúdulna ránk. Bár van reklám bőven, a jelenséget nem ez működteti. Önként ugrik a média minden hírre és filmtöredékre, mintha a Disney fizetne érte – de nem teszi. A HVG címlapjára sem pénzért került (sajnos!), hanem mert fajsúlyos, fontos téma. És a napi hírekben is azért szerepel, mert a kedves olvasó kattintja, mintha neki bezzeg fizetne valaki ezért. Pedig pont hogy ők csengetnek: mozijegyért, Star Wars-zokniért és yodás virsliért.
Így működik a mítosz. A Star Wars csaknem negyven év legnagyobb hatású kulturális terméke. Alig akad ember a bolygón, aki ne értené az innen eredő szállóigéket és metaforákat. Ismertsége világvallások sztorijaival van versenyben – de nem állítja magáról, hogy tényvalóság, ezért a jedik nevében se robbantgatni, se boszorkányt égetni nem szokás.
Nézz az ég felé
A Star Wars persze szintézise mindenféle régi mesének. Jelentős ugrás azonban, hogy ez a mítosz a jövőről, de legalábbis űrhajókról szól. A sci-fi 1977 óta lassan szubkultúrává szorult vissza – nem utolsósorban a fantasy sajnálatos térhódításának köszönhetően –, de képes volt arra, hogy felemelje az ember fejét saját pitiánerségéből a jövő és a csillagok felé. Ennek az elvirágzott műfajnak életerős túlélője és reménye a Star Wars.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A térségben kifejezetten népszerű Potápi magasra tette a lécet: 1998 óta nem talált legyőzőre, zsinórban hétszer szerzett egyéni mandátumot.
A miniszterelnök politikai igazgatója szerint balliberális hergelés folyik.
