Holtidő

„Milyen a karácsony a San Pedro börtönben? És milyen volt ott karácsonyozni egyedül?

A börtönben a karácsony megríkatja még a legkeményebb rabot is. Ilyenkor körbeültük az asztalt, és az általunk főzött vacsorát megosztottuk egymás között. Minden évben mindenki folyamatosan azt ismételte, szinte szuggerálta magának, hogy legközelebb kint, szabadon és a családja körében tölti ezt az ünnepet. Éppen ezért sokan mély depresszióba esnek, amikor rádöbbennek, hogy a tavalyi remény nem vált be, és a következő karácsonyt is a rács mögött kell tölteniük. Ez különösen igaz akkor, ha igazságtalan és mélyen politikai ügyben érintett az ember, nem lopott, ölt vagy erőszakolt meg senkit. Én éppen emiatt igyekeztem kerülni a közös karácsonyozásokat a többi rabbal. Valahogy szerettem volna elkerülni ezt a depressziót, ezért vezettem be a bolondos karácsonyt a börtönben. Júniusban a dél-amerikai országokban téli évszak van, s úgy gondoltam, ha már tél van, akkor karácsonyi ünnepnek is kell lennie. Így szerveztem meg négy alkalommal ezt az eseményt, amelynek már hagyománya lett a San Pedróban. Ezen közös vacsora volt, ajándékosztás és még karácsonyivers-mondás is. Bolond egy ötlet a karácsonyt június végén a börtönben megtartani, de ez szórakoztató volt, és nem annyira szomorú, mint az igazi. A volt rabtársaim a mai napig emlegetik ezeket az alkalmakat. (...)

Hogy bírta ki a hetven hónapot abban a börtönben? Amikor először meglátogattam ott, nem mertem volna nagyobb összegben fogadni, hogy túléli.

Sokat segített, hogy mellettem állt a családom és sok ismeretlen ember: rengeteg levelet kaptam ismerősöktől és idegenektől, sokan írták, hogy imádkoznak értem. Amikor kijöttem, kétszáznál is több magyar könyvem volt – ezeket egyébként Bolíviában élő magyaroknak ajándékoztam utána –, postán küldték vagy személyesen juttatták el, nem is tudom őket egyenként megköszönni. Egyébként a példám is azt mutatja, nem igaz, hogy széthúzó nemzet vagyunk, igenis összetartunk a bajban. A börtönben több európai náció tagjai is voltak – egy időben szlovákok és románok is, hogy csak a szomszédokat említsem –, de egyiküket sem segítették annyira, mint engem. Volt olyan bolíviai rab, aki sohasem kapott levelet, és arra kért, olvassam fel az enyéimet, amelyeket ismeretlenek küldtek nekem. Sírt, amikor lefordítottam spanyolra a magyar sorokat.

Gyakorló katolikus. A hite segített a nehéz napokon?

Van egy történet, amelyet eddig nem mondtam el nyilvánosan, mert nem akartam, hogy azt mondják, megbolondultam. Most is arra kérem a szkeptikus olvasókat, hogy amit mondani fogok, tudják be annak, hogy a 3600 méteres tengerszint feletti magasságon lévő La Paz-i börtönben a kínzások után, gyógyszerek hatása alatt képzelődtem. Az történt, hogy nagyon megvertek, és féltem, hogy ha folytatódnak a kínzások, például letépik a körmömet, rávesznek arra, hogy mártsak be másokat. Ezt el akartam kerülni, és elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Egy hideg betoncellában voltam, a csapból állandóan folyt a víz – az előző lakó zoknit kötött a cső végére, hogy legalább ne csobogjon –, és villany is csak akkor lett, amikor az ügyvéd behozott egy darab drótot. Ruhából font kötéllel fel akartam akasztani magam, de a kötél elszakadt. Leestem a cella vizes padlójára, és olyan dolgokat éltem át, amelyek miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy ne higgyek Istenben.”