Az önvédelem jogán

„Pár éve még teljes szívemből elleneztem a legális fegyverviselést. Humanitás kérdéseként kezeltem, veszély forrását láttam a fegyverekben, amelyek új dimenziót nyitnának a gyűlöletnek. Abból a színházi közhelyből indultam ki, hogy ha feltűnik egy fegyver a színpadon, az biztosan el fog sülni, de leginkább minimum egy szereplő meg is hal. Ma már másképp látom. Úgy hiszem, hogy ez egy alapvető szabadságjog kérdése. Önmagam megvédésének a jogáról van szó. Megváltozott a véleményem, mert nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az Egyesült Államok – ahol mesterlövészpuska és egyéb támadófegyverek vannak legális forgalomban –, valamint a kiskádári magyar valóság között nem kevés kifejezetten normális ország van, ahol ezt a kérdést nálunk sokkal liberálisabban kezelik. Ilyen Kanada, ilyen Svájc, ilyen Norvégia, ilyen Finnország.

Itthon a vadászgató politikai és gazdasági elitnek simán lehet fegyvere, és ez mindenki számára természetes. Azon sem lepődik meg senki, hogy a bűnözők milyen könnyen jutnak törvénytelenül fegyverhez. A normakövető, adózó, gyereket nevelő, szavazó felnőtt polgárokban viszont nem bízunk? Az ő kezükből kicsavarjuk? Abszurd.

A fegyvertartás következményeiről szóló statisztikák távolról sem azt mutatják, amit a Kádár-rendszer iskoláiban belénk vertek. A fegyverviselés liberalizálása nem rontott – sőt, javított – azoknak az európai országoknak a bűnügyi statisztikáin, amelyek ebbe az irányba nyitottak. A tiltás és a szigorítás viszont Angliában és Ausztráliában is megbosszulta magát.

Megváltozik a világ körülöttünk. Valós dilemma, hogy inkább egy mindenhol jelen lévő, mindenkit megfigyelő államot kívánjak, vagy bízzak a közösségekben, a polgárok önszerveződésében. Az utóbbit választanám. Már ha felnőttként kezelnének, és megkérdeznék. Mondjuk egy népszavazáson.

Az állam azzal a hivatkozással tiltja a polgárok számára a fegyverek birtoklását, hogy azokra nincs szükségük, mert a fegyveres erőivel megvédi őket. Nos, egész Kelet-Magyarország az ékes példája annak, hogy ezt a szerződést a magyar állam felrúgta. Nem foglalkoztatja a polgárok biztonsága, viszont kitartóan védelmezi a saját erőszak-monopóliumát. A miniszterelnök lányának az esküvőjén eltűnik egy telefon, és a hatóságok DNS-t vizsgálnak – ellopják az autómat vagy kirabolnak, és a rendőrség a kisujját se mozdítja.

És ez a velejéig alkalmatlan intézményrendszer még mindig jobb, mint a rendszerváltást megelőző száz év hatalmi gyakorlata, amikor frontra küldtek, vörös- és fehér- terrort toltak, Don-kanyarba, marhavagonokba meg gázkamrákba hajtottak, aztán államosítottak, kitelepítettek, osztályellenséget büntettek. Az állam mindezt a mindenkori erőszak-monopóliumának a birtokában tette. A magyar állam nagyon sok bizalmat kapott ettől a társadalomtól, és eddig mindig, minden körülmények közt visszaélt vele. Én már nem vagyok képes újabb kitöltetlen csekket adni Gergényinek és Pintérnek, Gyurcsánynak és Orbánnak. Vagy a náluk is rosszabbaknak, akik már a kapuknál vannak: Lázárnak és Rogánnak. Azt akarom, hogy a magyar állam ne a kutyáinak tekintse, hanem komolyan vegye és felnőttként kezelje a polgárokat. Ennek pedig alapfeltétele, hogy a hatalmat gyakorló politikusok soha többé ne érezzék azt, hogy bármit megtehetnek velük.”