A szenvedés nem az élet természetes velejárója

„Baloldalinak lenni annak a rendszernek az elutasítását jelenti, amely anyagi és ideológiai értelemben is fenntartja azokat a viszonyokat, amelyekben az emberek, sőt, általában a világ élőlényeinek döntő többsége fölösleges szenvedésben éli mindennapjait. Fölöslegesben, mert ez a szenvedés megszüntethető lenne, ha a közös erőforrásainkat a társadalmi, környezeti pusztítás felszámolására fordítanánk.

Nem véletlen azonban, hogy mindig azoknak a hangja hallatszik kevésbé, akik a rendszert nem fenntartani, hanem alapjaiban megváltoztatni akarják. Sokkal erősebbek azok a hangok, amelyek azt mondják, minden úgy természetes, ahogy van. A hatalom mindig kevesek kezében volt, az emberek egy részét mindig kizsákmányolták, a nőket mindig megverték, a nem fehéreket rabszolgamunkára kényszerítették, az állatokat mindig megkínozták, az erdőket mindig pusztították.

A pusztítás tehát természetes velejárója életünknek, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy ezt a pusztítást a világ és a társadalom egyes részeire koncentráljuk. A legszegényebbekre, a legkiszolgáltatottabbakra, akik már annak is örülhetnek, ha létezésük nem lehetetlenül el teljesen.

Bizonyos esetekben pedig a szenvedést a biológiai szerepek és »képességek« velejárójaként mutatják be természetesként. Természetes, hogy a nő ingyen munkát végez otthon, a bangladeshi gyerek rabszolgamunkát végez a ruhagyárban, természetes, hogy a csibéket élve ledarálják az élelmiszerüzemben, mert ezek a formái a szenvedésnek biológiai szerepükből erednek. Tehát vannak emberek, élőlények, akik pusztán azért léteznek, hogy másokat kiszolgáljanak saját szenvedésük árán.”