Az elfelejtett feminista hagyomány

„A progresszív politika folyamatosan felejti el, hogy gyökerei a nőket sújtó diszkrimináció elleni harcból is erednek. Ha nem nyúlik vissza ehhez a történelmi hagyományhoz, akkor lemond nemcsak a népesség nagy részéről (férfiakról és nőkről) mint a politikája tárgyáról és aktoráról, hanem arról a nyelvről is, amely érzelmileg megélhetővé és egyúttal megharcolhatóvá teszi az egyenlőtlenségek elleni harcot. (...)

1951-től, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) nőhatározatától kezdve hiába létezett a hivatalos állami egyenlősítő politika, a családban és munkahelyen csak kvázi egyenlőség és »kvótanők« voltak. De ez a mégoly ellentmondásos folyamat átalakította a női szerepeket, anélkül, hogy lényegileg megváltoztatta volna a családban vagy a politikában meglevő különbségeket. Miért is változtatta volna meg? – teheti fel a kérdést a szkeptikus. De ha visszagondolunk arra a szociális érzékenységre és haragra, melyet a 20. század elején vagy közepén váltottak ki az egyenlőtlenségek, értetlenül állunk a nőnapok formalizmusának elfogadása előtt. A rendszerváltó kerekasztal tárgyalásoknál sem mobilizálódott a női egyenlőtlenség elleni harc. Itt már teljes valójában megmutatkozott az az érvelés, ami az államszocializmust jellemezte: előbb a fontos dolgok elintézése van soron, aztán a kevésbé fontosaké, mint a nők egyenlősége. Ez a logika napjainkig kísért, pedig Kéthly Anna és társnői számára ezek a kérdések nem egymás után, hanem egymás mellett léteztek. Mikor pedig elfelejtik – még a bevezetőben idézett szaktörténész is – a harcos hagyományt, akkor kincset vesztünk el. A demokrácia a férfiak és nők valódi egyenlősége nélkül nem demokrácia. Ezt már korábban feltalálták, nekünk csak nem kellene elfelejtenünk.”