Két kislány

„Az egyik kislányt szeptember 15–én, hajnali kettőkor láttam Horgosnál. Azon az éjszakán, amikor éjfélkor lezárták a határt, és az éppen elkésett menekülők tehetetlenül álltak a Röszke 2–es határátkelő vaskerítésénél. Annál a bizonyosnál, amelyet másfél nap múlva rátörtek a rohamrendőrökre. Az a kislány persze mit sem tudott erről – szeme sarkából az édesanyját figyelve szaladgált, és kíváncsian nézte az ismeretlen világot.

A másik kislányt 24–én láttam, szintén az édesanyjával, Magyarkanizsa főterén. Fagylaltot nyalt a kedvenc padján, amelyhez hónapokig közel sem mehetett, mert mindig ültek, feküdtek rajta, körülötte valakik, idegenek, akiket kivetett otthonukból a történelem. Nem haragudott rájuk, csak úgy érezte: elveszik, ami az övé. A megszokott helyeit, a nyugalmát, a biztonságát, amit talán soha többé nem is kap vissza. De – átmenetileg biztosan – visszakapta. A történelem tovább munkálkodik, a messziről érkezők 24–én éppen Tovarnik főterét lepték el, meg az opatovaci temetőben feküdtek le a sírokra. (...)

Ma még lehet mondani, hogy nincs mi és ők; minden gyermek, minden felnőtt egyforma. Ma még meg kell gondolni, kimondhatja–e nyilvánosan az ember, hogy bármennyire sajnálom a jövevényeket, lélekben mégis inkább a magyarkanizsai kislánnyal vagyok, aki visszaülhetett a megszokott padjára fagylaltot nyalni. Ám ha ez így folytatódik, előbb–utóbb mindenhová odaérhet akkora tömeg, hogy a többség elkezdi úgy gondolni: választania kell! És félő, választani is fog.”