A sötétségről

„De nekünk, Szentatyám, nagy erőt ad, hogy nem tudjuk pontosan, mit akarunk. A szándékok teljes bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik.”

Úgy esett, hogy a helvétek hatalmas és gazdag törzse, tartva a germánok támadásaitól és elégedetlen lévén törzsi területeik nagyságával, elindultak a rómaiak által uralt Gallia Narbonensis irányába. Hogy biztosak legyenek önmagukban, felégették városaikat és falvaikat, megsemmisítették az élelmiszerkészleteket, amelyeket nem tudtak magukkal vinni. Ezek után felkerekedtek asszonyostul, gyerekestül és nekiindultak.

Rossz sorsuk azonban a kitűnő Caius Iulius Caesar személyében a végzetüket sodorta útjukba. Miután nem voltak hajlandóak visszatérni földjeikre és útjukban raboltak és fosztogattak, Caesar és légiói Bibracte – a mai Autun – közelében megsemmisítő győzelmet aratott felettük. Azokat, akik túlélték a csatát és nem adtak el rabszolgának, azokat visszatelepítette oda, ahonnan jöttek. Soha többé nem háborgatták a római földeket, nem is halottunk róluk azóta, csak valami bankok kapcsán. Így meséli ezt nekünk maga  Caesar a  „Commentarii de bello Gallico” című művében. Amint látjuk: a migráció kérdése nem megoldhatatlan és nem is új.

Néha egyetértve, de a legtöbbször meghökkenve olvasom a Mandineren a migrációról szóló szellemi tűzijátékot. Nagyon régen nem táplálok már illúziókat a balliberális szürkeállomány irányában, de a gondolattalanságnak ez szintje azért meglepő. Csak példaképpen emelném ki a kedvenc írásaimat, Babarczy Esztertől György Péteren át a nagy kedvenc Kardos Gáborig. Alább megpróbálom megragadni azokat a közös elemeket, amelyek annyira jellemzik ezt a fajta „értelmiségi” elmeállapotot. 

Mindenekelőtt zárójelben jegyezném meg, hogy a balliberális megmondóemberek és a mögöttük állók arcbőrének durabilitásáról sokat elmond az, hogy néhány hónappal ezelőtt még tele szájjal „álproblémáról” beszéltek. Azt hajtogatták, hogy a migránsokkal semmi probléma, úgyis továbbmennek és az egészet a gonosz Orbán találta ki népszerűséghajhászási célból. Most meg csak úgy repkednek a „hatalmas” és „legnagyobb” jelzők a probléma leírásánál. Teszik mindezt hanyag eleganciával, szót sem vesztegetve az előző álláspont revideálásának okaira. De mindegy. Zárójel bezárva.

„Menekült”

A nagyszerű Arisztotelész írja a „Szofisztikus cáfolatok” című művében a következőket: „Hiszen lehetetlen egy beszélgetésben a tárgyalt dolgokat szerepeltetni, hanem ehelyett a neveiket mint szimbólumokat kell használnunk, és feltételezzük, hogy ami a nevek között következik, az a dolgok között is következik... De a nevek és a dolgok esete nem azonos. Hiszen a nevek végesek, és így van ez a lehetséges kifejezések összességével is, míg a dolgok száma végtelen.”

És valóban. Csak úgy repkednek a különböző fogalmak: „bevándorló”, „gazdasági menekült”, „menekült” és „migráns”; ezeknek a fogalmaknak – tételezzük fel – van egymástól jó megkülönböztethető tartalma, ám ez messze nem mondható el a fogalmakkal jellemezni kívánt emberekről. A „menekült” és a „bevándorló” szavak jól megkülönböztethetőek egymástól, de hogy Alira, az előttünk álló fiatalemberre melyik illik igazán, az nehezen dönthető el, tulajdonképpen csak akkor tudhatnánk meg, ha ismernénk Ali élettörténetét. De nem ismerjük. Hőseink előszeretettel használják a „menekült” szót, bizonyára azért, mert az olyan megható. Nyilvánvaló, hogy a fogalomhasználat hátsó szándékot takar, a menekülés fogalmában ugyanis benne van az üldözés is, és hát ki ne érezne együtt egy üldözöttel? Semmiféle eszközünk nincs, hogy szétválogassuk a hozzánk érkező tömeget. Bizonyára vannak köztük menekültek is, de hogy hányan: fogalmunk sincs. 

„Az otthonukat pusztító háború...”

A balliberális szóhasználattól eltérően a bevándorlók kisebb része jön olyan területről, amelyen háború pusztít. Szíriából például az első félévben a menekülteknek csak 16,43%-a érkezett. (forrás: Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal) Bár Frau Merkel utóbbi mutatványai után nyilván ez az arány valahogy radikálisan nőni fog. Sem Afganisztánban, sem Pakisztánban, sem Bangladesben, Koszovóban meg aztán főleg nincs például hagyományos háború.

Kardos Gábor azt írja: „Kedves Olvasó, ha mondjuk már két unokatesódat kinyírták, a szomszéd házat a héten lerombolta egy bomba és a családod úgy dönt, hogy elmenekül...” Nos, én úgy vélem, hogy nem feltétlenül kéne elmenekülni. Hanem például meg kéne keresni azoka,t akiknek unokatestvérei szintén pórul jártak, felfegyverkezni és megkeresni a tetteseket, hogy ez többé ne fordulhasson elő. A történelem tanúsítja, hogy ez az a bizonyos „európai” megoldás. Van erre persze közel-keleti példa is. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy például kurd alig akad az emberáradatban. Pedig náluk aztán tényleg folyik a vér, egyszerre háborúznak mindenki ellen. Valamiért mégis úgy érzik, hogy maradniuk kell és harcolni. Tudják úgy van az, ahogyan Széchenyi találta mondani: „Gyáva népnek nincs hazája.” 

„Lövetni”

A „lövetés” a fasizálódás végső állapotaként kerül bemutatásra, mintha bárki más, például a kommunisták nem lövettek volna. Vagy akár a demokraták. Aki retteg a válság erőszakos megoldásától, a „lövetéstől”, azok kérem vegyék figyelembe, hogy a menekültválságot nagyrészt az általuk ájultan tisztelt mintademokrácia, Amerika okozta, és pontosan azzal, hogy „lövetett”. Sajnálatos módon azok az emberi nézeteltérések, amelyekben mindkét félnek igaza van, többnyire erőszakba torkollanak. Ezt tanítja a történelem. Az erőszak pacifista elutasítása nem az örök békét, hanem a szolgaságot hozza el.

„Keresztényi szeretet”

Erről már sokat irkáltam. A kereszténység nem olyasmi – a többi valláshoz hasonlóan –, amelyből szabadon lehet válogatni, mint a kendermagban. A kereszténység a szeretet fogalmát Isten létéből és az ő fiának, Krisztusnak a szavaiból vezeti le. Ha ezekben nem hiszünk, akkor a „keresztényi szeretet” a szánkon nem más, nem több üres locsogásnál. Kérem, hogy csak azok használják, akik elutasítják például az abortuszt, mint a keresztényi szeretet megcsúfolását. Egyébként ha már vallásháborúról vizionálunk, akkor látnunk kell, hogy vallásháború nem a keresztények és nem keresztények között, hanem pontosan a síita és szunnita mohamedánok között folyik. Kardos még Káint is idekeveri, de ennek kapcsán nem értem, mit vár tőlünk? Hiszen a keresztény felfogás szerint mindannyian Káin gyermekei vagyunk. Kivéve természetesen a borozófusokat, mert azok csak úgy teremnek a szőlőtőkéken. 

„Közös európai megoldás”

Megmondom őszintén, az elmúlt időszakban ezt a kifejezést milliószor hallottam és a frász kerülget tőle. A „közös” megoldás utáni misztikus vágyakozás nem más, mint a teljes gondolattalanság manifesztációja. Fogalma sincs senkinek, hogy mit kéne tenni. Főleg a senkik által vezetett Európának nincs fogalma róla. És nem is lehet. Európa egy érdekközösség. Nem több, nem kevesebb. Persze megy a szájtépés a közös értékekről, az európaiságról és egyebekről. Ezek azonban csak addig „közösek”, amíg nem kell cselekedni valamit. Mindenki azt várja, hogy a másik javasoljon, vagy horribile dictu tegyen valamit, hogy azután azt politikai ízlése szerint kritizálja és kijelentse róla, hogy lehetetlen. És ez így megy a végtelenségig, az emberek pedig közben csak jönnek...

Felhívnám végezetül kedves amnéziás balliberális embertársainkat, hogy olvassák vissza, micsoda kéjes sikolyokkal ünnepelték nem is oly rég az „arab tavaszt”, miket szónokoltak a „demokráciáról” és a „felszabadulásról”. Na, jórészt ennek a levét isszuk most. És nem csak mi. A felelősségük óriási, a halott gyerekek és az asszonyok mind, mind nagyrészt az ő elvakult, valóságidegen, ideológia-vezérelt ostobaságuknak is köszönhetik a sorsukat. Úgyhogy, ha kérhetném: hátrébb az agarakkal.