A tizenhatodik

„Az egészségügy hangadóinak, az orvosi, szakmai és egyéb érdekcsoportoknak ennyi idő alatt fel kellett volna már fogniuk, hogy ha csak a rövid távú érdekeiket tartják szem előtt, és nem fognak össze, nem állnak a politika mellé, hosszú távon teljesen ellehetetlenülnek. Ha másból nem, hát az évtizedek óta működtetett hálapénzrendszer miatt kialakult bizalmi válságból levonhatnák a megfelelő következtetést. Annak is nyilvánvalóvá kellett válni a számukra, hogy ez a kormány nem vevő a folytonos siránkozásra, a tarhálásra, ehelyett – lássuk be, joggal – azt várja el, hogy az egészségügy szereplői is bizonyítsák hajlandóságukat a változásra, a változtatásra.

A politikusoktól is több belátásra lenne szükség azonban. Egyrészt huszonöt év alatt rájöhettek volna már, hogy ez nem egy felülről, kézi vezérléssel irányítható ágazat. Itt ezer és ezer különféle érdek működik pró és kontra, többek között ezért is törik bele a bicskájuk a „rendrakásba” újra és újra az amúgy jó szándékú ágazatvezetőknek. Azt is érzékelniük kellene, hogy felnőtt egy generáció, amelyik már csak a történelemkönyvekből ismeri a hamis egyenlősdi eszméjét, amelynek tagjai képesek felfogni, hogy nem jár, mert nem járhat mindenkinek minden, a legmagasabb színvonalon. Végül, de nem utolsósorban ideje, hogy ne csak a szavak, de a tettek szintjén, minden lehetséges módon és eszközzel odaálljanak a mögé a kormánytag mögé, aki hajlandó felvállalni ezt a nehéz feladatot. Mert bárki is legyen Zombor Gábor utódja, az egyik leghálátlanabb és legkevésbé irigyelt poszt lesz az övé.”