Az István-Koppány ország

„Ha van is polarizáció, miért nincs Nyugat-Európában olyan fajta, koppányos-istvános hasadás, mint nálunk? Azért, mert a nemzeti és állami keretek kiépítése a maga korában közös társadalmi feladat volt, ami nem állította végletesen szembe egymással azokat, akik egyébként ideológiailag szemben álltak. Ez bizony egy fix hagyomány, amelyre még válsághelyzetekben is lehet építeni. Bármennyire is lesajnáljuk ma a nemzetállamot meg a nemzeti szuverenitást, ki kell mondanunk: liberális demokrácia nincs stabil nemzetállami fejlődés nélkül, s a mi fejlődésünkből ez a stabil fejlődés módfelett hiányzik. Hogyan is várhatjuk, hogy egy hosszú távú nemzetállami fejlődés nélkül ugyanazt vagy akár csak megközelítőleg ugyanazt produkáljuk, mint a számunkra oly nagy vonzerővel bíró országok?

Egy unikális történelmi pillanat, az 1989-90-es kelet-közép-európai demokratizálódás »csele« az volt, hogy »kivette« ebből a fejlődésből a nemzetállamot, s egy olyan illúziót keltett, hogy a demokratizálódás pusztán intézmények megváltoztatását jelenti. Kár lenne azonban abba a hibába esni, hogy a nyugati fejlődést és annak magunk általi leutánzását pusztán jogintézmények adaptálásának tekintjük. Nem azt állítom, hogy a ’90-es évek globalizációs átrendeződésében a nemzetállami keret ugyanúgy adaptálható lett volna, mint a korábbi demokratizálódásokban, azt azonban igen, hogy a nemzetépítés és az államépítés részbeni vagy teljes elmaradása azért egy probléma. Nyugati politikatudósok épp eleget írnak róla.

Az 1989-90-es demokratizálódás talán legnagyobb drámája, hogy a mi régiónk országainak a kezdődő globalizáció körülményei között kellett demokratizálódniuk, ami egy teljesen új pálya a korábbi nyugat-európai demokratizálódások szilárd kereteihez képest. Mondhatjuk persze, hogy kit érdekel, mi volt annakidején, de ne mondjuk. Mert ha mondjuk, akkor elszegényítjük a liberális demokráciák fejlődésével kapcsolatos tudásunkat, s azt a látszatot keltjük, hogy ebben a folyamatban már a 20. század korábbi részeiben is a globális struktúrák voltak a meghatározóak. Ami egyszerűen nem igaz.

A nemzetállamtól és a nemzeti szempontoktól nem félni kell, hanem egyszerűen történeti módon gondolkodva megérteni korábbi szerepüket. Sőt megpróbálni megérteni azt is, hogy ezen érték-együttes miért jelenti a legfontosabbat a jobboldal számára. Egy ilyenfajta tudás vagy empátia megszerzése a baloldali-liberális oldal elodázhatatlan feladata. A jobboldalnak meg persze azt kell megtanulnia, hogy miből erednek ellenfelei félelmei a nemzetállami logika erőltetése kapcsán, s lehetőleg minden megtenni az ezzel kapcsolatos félelmek minimalizálására.”