A magyarok gyűlölködésének százezermilliárdos kára

„Amikor egy társadalomban nincs (meg)szokáson alapuló késztetés az emberek közötti kölcsönös szimpátia és tisztelet kivívására (=civilizáltság), akkor nem jöhetnek létre életnek a (az utcai mosolytól a szolidaritásig húzódó) kölcsönös szívességeken és minőségi kapcsolatokon alapuló értékei sem. Nem jön létre tágabban értelmezett cseremechanizmus, mert már eleve nem jön létre bizalom, az életstratégiák bezárkóznak magukba (egoizmus). A másiknak való tetszeni akarás helyét átvette a másik megsérteni és lenyomni akarása, amelynek gyökerében a sikertelenség, a bizonytalanság, a státusféltés, az élettől való rettegés, a védekezés, az irigykedés, a szabályok kialakítására való restség, vagy a létező szabályok megkerüléséből származó ellenőrizetlen – de közösségi szinten káros – haszonszerzés áll, ami a bomló, ugyanakkor polgárosulatlan társadalmak jellemző élettapasztalata. Az egoista egyéni stratégiák rombolják a valamikori (premodern) konszenzust, de nem engedik kialakulni az új társadalmi egyensúlyt sem, aláássák új egyensúlyi állapotok kialakulásának (a társadalmi újításnak és megújulásnak) esélyét.

Magyarország ma. Mindent összevetve a gyűlölködés százezermilliárdos mérhető kár mellett óriási kézzelfoghatatlan károk okozója volt csak a rendszerváltás eddigi 25 évében. Amikor a politika nemcsak képtelen termékenyen belelépni ebbe az állapotba, de – ellenkezőleg – kihasználja, illetve felerősíti, kvázi belőle él, miközben jobboldalon premodern, baloldalon modern, de egyformán a kontextusukat nélkülöző erényekkel kecsegtet, ám valójában a gyűlölködés válik az uralkodó réteg stratégiájává, akkor a társadalom alávetettsége (amely végső soron nem máson, mint saját káros késztetéseinek politikai felerősítésén alapul, és éppen ezért ördögi) teljessé válik, és a társadalom sikertelensége hosszú – momentán beláthatatlan – időre garantálva van.

A gyűlölködés legitim fórumai egyre szaporodnak, a politika felkeni erre a médiát, a blogokat, ellepi az irányultságukat tekintve akár a legjobb sorsa érdemes, de gyenge emberek által vezetett szerkesztőségek felületeit, mint a Mandiner, már régen kilépett az utcára, de a kisebbségekkel (a melegekkel, a bevándorlókkal, a nemzetből újra kitagadni megjelölt »baloldallal«) szemben egyre inkább programmatikussá válik, miközben a politikai késztetésre szaporodni kezdő önszorgalmú állampolgári fellépésekkel az ötletgazda szélsőjobbos kormányzat láthatóan béketűrően viselkedik – míg a program után egyszer csak majd eljön a pogrom ideje is. Ide vezet, ha egy inkompetens rezsim vágyai az uralmon maradásra találkoznak egy társadalom sötét erőivel, és »dialektikusan« radikalizálják egymást. A két pofonnal nem ők – a kormányzat – zavarnak haza, ellenkezőleg, őket zavarták vissza a helyükre. Ahonnan a negyvenes években elszármaztak.Túlzás lenne? Ez nem a harmincas-negyvenes évek volna? És ki fogja ezt végre bebizonyítani?

Így élünk. Egyre ígyebbül.”