Tusványos a rendszerváltoztatást követő időszak magyar politikájának egyik legrégebbi és legéleterősebb intézménye: az első Bálványosi Szabadegyetemet 1990-ben rendezték meg (összehasonlításul: a Sziget három évvel később, 1993-ban született), és azóta minden nyáron van Bálványos-Tusványos, évről évre. A kezdeti szabadegyetem aztán idővel mindinkább elfesztiválosodott, de megőrizte közéleti karakterét is (ha a Fidesz éppen kormányoz, akkor államtitkár-simogatóval meg kitelepülő állami cégekkel, ha ellenzékben van, anélkül). Délelőtt és délután ezernyi – jó és rossz, érdekes és érdektelen – előadásból, beszélgetésből és vitából válogathat, akinek erre van igénye, este koncertek, éjszaka bulik (már amikor 2009-ben megírtam a Mandiner True Club Hopping Guide-ját Tusványoshoz, akkor is nagy volt a választék a tíz évvel ezelőtti csak-a-Csűr állapothoz képest, azóta meg még bőségesebb lett).
Nem emlékszem, mikor érkeztem meg el először Tusnádfürdőre a hajnali Corona Expresszel, de sose bántam meg az irányonként 10-12 órás utat (ennyi idő alatt New Yorkba vagy Pekingbe is simán eljut az ember), se a hagyományosan kaotikus szállás-ügyintézést (a rekordom közel hat órás várakozás az előre lefoglalt és kifizetett vendégszoba kiutalására). Az Olt völgyében fekvő Tusnádfürdő óriási élmény, életem egyik legjobb hangulatú koncertje volt a Magashegyi Underground pár évvel ezelőtti produkciója, körülöttünk a hegyek mögötti, naplementét követő sötétkékes derengéssel.
A magyar politikának minél több hasonló közéleti fesztiválra van szüksége, szóljanak azok akármilyen szubkultúrának, hívják őket akár Bánkitónak, akár Gombaszögnek. Tusványos a magyar közélet egyik legjobb története, és ebből a szempontból se nem oszt, se nem szoroz, hogy Orbán Viktor ma bejelenti-e a Kepler 452B, e már-már elfeledett magyar őshaza (Kep=kép, ler=elér: a kép, amit elértünk) visszacsatolását, vagy sem.
*