„Még süt a nap. Érdekes, pedig már hullanak a narancseprek, sőt, már rohadt narancsepret is láttam a földön. Rohadni pedig csak ősszel szoktak a dolgok. Meg tavasszal, télen és nyáron. A Balaton légvonalban maximum két kilométerre van, de ez mindegy. Mindegy ugyanis, hogy tulajdonképpen »a balatonon« vagyunk, ha egyszer nem látni innen a konkrét tavat, nem érezni innen a konkrét fílinget, nem szagolni innen a konkrét döglötthal-szagot. Ez nem is a Balaton vidéke, ez csak egy újabb unalmas vidék a Balaton mellett.
Ezekben a pillanatokban egész kicsi vagyok, 4-5 éves, de máris tisztán érzem, hogy minden, ami valaha hozzánk, a családunkhoz, hozzám tartozott, az ócska és gagyi. Nem az igazi. Szerencsére azt is érzem ugyanilyen tisztán, hogy ami szerintem az igazi, az a másiké, a másik szerint, ami igazi, az enyém, és így szépen kioltják egymást az igaziságok, és kiderül, hogy minden igazi és nem, így aztán lehet, hogy minden csak simán - van. Csak ami nálam van, nem igazán van.
Itt nyugalom van és békesség. Meg egy fenét. Itt szüret van, itt zúg a traktor, azt ugatja és morogja a kutya, itt a metszőollók metszenek, a daráló darál, a nagymamám is darál, a szüretelő vendégek vendégeskednek, az anyukám cseveg, a nagyapám mindenkinél hangosabban hallgat. És minél többet iszik, csak annál hangosabban és lassabban hallgat. Ezekkel vagyok elfoglalva. Persze igazából nem. Igazából a nővéremmel állunk, és nem értjük a világot. Pontosabban próbáljuk érteni, próbáljuk felfejteni a szálakat, és próbálunk megvilágosodni. Sikerül is nyilván. Nagyon fontos pillanatokat élünk át; most alakítjuk a gyerekkori emlékeinket. Ezzel tisztában is vagyunk, és kellően óvatosan állunk a dologhoz.”