„Évszázadokon át keresztyén kulturális alapokból építkezett a nemzedékek kölcsönös felelőssége. Ezek átlátható személyes felelősségek voltak: a szülő felelőssége gyermekével szemben, később pedig ugyanez fordítva. Létezett egy fejlődésmodell, amely mindenki számára perspektíva volt, mert az nem anyagi teljesítményhez kötődött, hanem lelki, értékbeli alapokra épült. Éppen ezért nem a társadalom személytelenségére, hanem a vérség, vagy értékközösség személyes felelősségére épített a rendszer.
Jelenleg pedig az a helyzet, hogy ezt a személyes felelősséget vállalta át az állam. De ő az általa felállított normarendszernek csak úgy tud eleget tenni, hogy nem a felhalmozott értékekből adja vissza a korosztálynak járó részt, hanem a juttatásokat a jelenlegi fiatal nemzedékkel fizetteti meg. Amit beszed az állam, azt egy újraelosztási rendszerben visszajuttatja a jogosultnak nevezett rétegeknek. A rendszer működőképessége azon a logikán nyugszik, ami a nyers kapitalizmusé, hogy adni akkor lehet, ha folyamatosan növekvő befizető réteg áll az állami szociális rendszer mögött. Ezért hangsúlyozzák, hogy a bevándorlás és új munkaerő megjelenése a jelenlegi rendszer fennmaradását, illetve működését segíti. A kérdés ennél bonyolultabb. Merthogy ameddig az állami újraelosztás működik, addig rendben valónak tűnik a dolog, de mi lesz, ha eléri a kritikus tömeg azt a szintet, amikor azt mondja, hogy a megszerzett jövedelméből nem akar olyanoknak juttatni, akikhez semmi köze sincs, mert nem kapott semmit tőlük. Ugyanis amit megszerzett nem az európai társadalom értékeiből szerezte, hanem magával hozta. Sőt, nemhogy kivett volna valaha is a közös európai kosárból, hanem ajándékba hozta tudását, képzettségét, szellemi tőkéjét ebbe a társadalomba. Mi lesz, ha az individualista szemlélet a maga radikalizmusában jelentkezik és a társadalmi szolidaritás eltűnik?”