Öttel az elmúlt nyolc év után

„Utólag be merem vallani, hogy az unortodox gazdaságpolitika sikerességével kapcsolatos reményeimet sokszor csak az táplálta, hogy a balliberális kormányok gazdasági zsenijei és szakértőik minden fronton támadták. Nehéz volna feledni: előbbiek a válság 2008-as kitörésére – tehát alig hat év alatt – elérték, hogy az államcsőd elől csak az IMF mentőövével sikerült megmenekülni, a gazdasági összeomlás pedig a 2010-es kormányváltásig reális veszély volt, hiába az időközben csúcsra járatott privatizáció és az egekbe szökő államadósság. Utóbbiak pedig megpróbálták meggyőzni a közvéleményt, hogy ez így teljesen rendben van. Sikertelenségüket talán az magyarázta, hogy a közvélemény igazi embereket takar, akik alkalmasint a bőrükön érzik, ha nem mennek jól a dolgok: elveszítik állásukat, csökken fizetésük, a hitel törlesztőrészlete egyik pillanatról a másikra megugrik, a szociális szférában, egészségügyben, oktatásban egyre tragikusabb viszonyokat tapasztalnak.

Örömteli, hogy az említett krízistünetek jó részére azóta sikerült gyógyírt találni. Problémák azonban ma is bőven akadnak, s ahogy korábban, úgy most sem feltétlenül orvosolják őket a híradókban mutogatott, a jövő évi nemzeti össztermékkel, inflációval, hiánnyal kapcsolatos grafikonok. A hiányról – nem a költségvetésiről, hanem a hétköznapiról – ugyanis családok százezreinek, millióinak vannak most is napi tapasztalatai. Elég csak azokra az ápolókra gondolni, akik keddi demonstrációjukat a világhálón folytatva olyan önarcképeket tettek közzé, amelyeken papírlapra írva havi jövedelmeiket is közlik: szolgálati vezető, 27 év munkaviszony, két diploma, 104 ezer forint; szociális segítő, 56 éves, 81 750 forint; 35 évnyi technikai munka, 75 ezer forint.”