Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Amíg a valóságshow-k teljes elutasítása vagy feltétlen elfogadása a két lehetséges opció, addig el sem lehet kezdeni beszélgetni arról, hogy mikor fordul át az erkölcstelen jogellenesbe.
„Mindazonáltal az egész ügyben a legérdekesebb az a totális zavarodottság, amely a történteket kíséri. »Ezek szerint ezekben a műsorokban meg lehet erőszakolni nőket? A reality-kben akkor gyilkolni is szabad?« – teszi fel a retorikus kérdést az egyszeri kommentelő. De valójában a kérdés egyáltalán nem retorikus. Tekintve, hogy hallgatásunkkal úgy döntöttünk: a reality-kben megjelenő tartalmakat egyáltalán nem illetjük, mert nem illethetjük erkölcsi jelzőkkel, valójában kétséges, hogy mi a jelentősége annak, hogy most nem (csak) az erkölcs, hanem a jog normái sérültek. Miért olyan állati fontos, hogy mit mond a Btk., amikor már évek óta rezignáltan figyeljük, ahogy bizonyos műsorok készítői és a bennük szereplők egyaránt percenként mennek szembe mindazzal, amit humánus vagy erényes emberi viselkedésnek gondolunk? Mit számít mindez addig, amíg megelégszünk az »aki nem akarja, hogy megbasszák« embertelen álbölcsességével, hogy aztán szemlesütve konstatáljuk, hogy ezeket tényleg megbasszák – akár akarják, akár nem. Amíg bennfenteskedő mosollyal azt magyarázzuk, hogy mi hogyan »megrendezett«, meg »instruált«, mintha tényleg tudnánk, és mintha az összes ilyen típusú műsor nem pont azzal manipulálna minket, hogy nem tudjuk. Amíg a műfaj teljes morális elutasítása vagy feltétlen elfogadása a két lehetséges opció, addig el sem lehet kezdeni beszélgetni arról, hogy mikor fordul át az erkölcsileg elfogadható elfogadhatatlanba, az erkölcstelen jogellenesbe – a Való Világban vagy a való világban.”