A magyar betegek előnyöket, illetve biztonságot próbálnak meg maguknak vásárolni. Időben kivitt ágytálat, egy kedves szót, finoman kihúzott tűt a karból, életet. Akad, aki ezzel keményen vissza is él. Aki járt már a hazai egészségügy labirintusában, azt tudja, hogy a doktor úr nem mindig mondja, hogy öt/tíz/harmincezer lesz a vizit. Csak érezteti, ott van a levegőben, a beteg gyomrába bevitt ökölcsapásként. A magyarok jelentős hányada pedig olyannyira e rendszer része, hogy ők maguk is érzik, olajozni kell a menetet. Röviden: tudjuk, hogy fizetnünk kell, mert ez a kultúránk része, anyáinktól örököltük. Rétvári után szabadon: mint két pici legó.
Így szocializálódott a társadalom: hajbókol, minden magasabb rendűnek vélt entitás előtt derékba törik.
Ez az egész eljárás arra a »megoldásra« hajaz, mint amikor személyre írnak törtvényeket, vagy éppen mivel a hazai bíróságoknak nem elegendő négy év bebizonyítani, hogy valaki gazember, oszt’ a lejárt előzetesből engedni kell kifelé, megemelik az előzetesben eltölthető idő hosszát. Minek baszakodni a hálapénzzel: jelentős béremelés nincsen, a probléma szövevényes és talán a feudális rendszer urai össze is vonnák szemöldöküket, lovak közé a gyeplőt. Ennyi erővel akár a bankrablás is bekerülhetne a passzusba. Csúnya dolog az is, meg gonosz is, küzdelem is van ellene, ám mégis mindig megtörténik.”