Az ügynökvád margójára: így akarták beszervezni a Heti Válasz munkatársát

„Történt tehát, hogy újságíróként 2002-ben átestem a minden tollforgató számára elrendelt állambiztonsági ellenőrzésen. Mivel nem volt mitől tartanom, teljes léleknyugalommal vártam az eredményt – mígnem levelet kaptam az átvilágítóbíráktól, benne a következő szöveggel: »Adat merült fel önnel kapcsolatban«, ezért ekkor és ekkor fáradjak be a hivatalba. A levél kézhez vétele és a megjelölt dátum közti két hetet senkinek nem kívánom: folyamatosan azon tépelődtem, miről lehet szó. Tévedés? Amikor a nyolcvanas évek végén a nemzetközi telefonközpontban dolgoztam, a munkaszerződés aláírásakor tudtom nélkül aláírtam valami állambiztonsági papírt? Vagy netán tényleg ügynök voltam, csak emlékeimből öntudatlanul kitöröltem a kínos epizódot?

Aztán a meghallgatáson fény derült a történtekre. A bírák ugyanis egy Figyelő-kartont tettek elém 1988-1989-ből. Mint mondták, ilyen adatlapot azokról töltöttek ki, akiket be akartak szervezni ügynöknek. A karton a III/III-2-a. ügyosztályon, az egyetemistákkal foglalkozó részlegnél készült. Bő évtized múlva kellett tehát megtudnom, hogy 1988-ban előfelvételis sorkatonaként »fontos operatív érdek« miatt kiszemeltek: az egyetem alatt legyek besúgó. Egy ilyen ocsmány feladatot persze az ember kapásból elutasít, és csak akkor gondolkozik el rajta, ha van mivel zsarolni. Engem éppenséggel lett volna mivel, hiszen – remekül tudtam utánozni Pesty hadnagy aláírását az eltávkönyvben – hétvégére vagy fél tucatszor hazaszöktem a laktanyából. Szerencsémre sosem buktam le. Akkor legalábbis így gondoltam. Utóbb aztán viszont megrettentett a lehetőség: talán mégis tudták, és már szőtték a hálót?

A beszervezésből nem lett semmi. Isteni szerencse, hogy 1989-et írtunk, a rendszer végnapjait – egy bakonyi hadgyakorlaton egy tankban gubbasztva rádión hallgattam a Nagy Imre-újratemetés közvetítését, benne egy gyorsbeszédű ifjú nagy hatású szavaival –, így anélkül holt hamvába a kezdeményezés, hogy akár csak tudtam volna róla. Sosem kellett hát szembesülnöm a megkísértettséggel, a lelkiismeret eme hatalmas próbájával.”